Heti abszurd: Orbán Viktor, az ellentengernagy

Nekünk is lenne tengerünk, ha nem vették volna el őket, de nincsenek jelen pillanatban – mondta a magyar kormányfő a rádióbeszédében, és a horvátoknak érthetően ökölbe szorult még a talpuk is.

A jelen pillanatban. Az azért nem valószínű, hogy a lengyelek vagy az olaszok is a tengerükhöz kaptak volna ijedtükben, azzal együtt sem, hogy Orbán Viktor nem pörgetett a kezében pillangókést az interjú alatt, és nem utalt arra sem, hogy jó haverja az ázsiai erő- és olajáremelő. Vélhetően a horvátok sem számolnak számottevő magyar királyi határrevízióval, melynek során Mohács/Udvar-Letenye átkelőket zöldhatárostól tolja be a magyar haderő az Adriába Crikvenicánál. A kormányfői elragadtatás viszont alkalmat adott egy kiadós diplomáciai szájkaratéra, déli szomszédunk külügyminisztériuma bekérette a zágrábi magyar nagykövetet. Aztán megnyugodott, hogy nem Opátiánál találták meg vödörrel a kezében, amint serényen hordja haza az Isztriai-öblöt.

A dolog komolytalanságát jelzi, hogy a szómágiával és gondolatparittyával megtámadott horvát fél nevében Zoran Milanović államfő – aki egészen ügyesen lebohócozta már a magyar vezért – lehűtötte a kedélyeket: Orbán Viktor színes személyiség, az efféle kis provinciális obszessziók a tengerrel a repertoárjához tartoznak, nem vennék őket túl komolyan.Ez jó, de azért vakmerő. Idehaza mi is próbálkoztunk vele, hogy ne vegyük túl komolyan Orbán Viktort, lenézzük a kényszerképzeteit a nemzetközi háttérhatalom összeesküvéséről, lázas rögeszméit a Soros-ügynökhálózat pénzadománynak látszó fondorlatáról, az Emberség Erejével Alapítvány csalfa humanitárius álcájáról és a brüsszeli pincékbe fészkelt kommunisták boszorkánykonyhájáról.

Nem jött be. Pedig minden reményünk megvolt a sikerre, a magyar nem egy buta nép, szügyig állunk a Nobel-díjakban, bár kisújszállási asszonyságunk még csak egy van, jelen pillanatban. Az aranykoszorús költővel élve, „gondolta a fene”, hogy ötven év kádárizmus és szovjet megszállás után éppen az őket (másodikként, de jó marketinggel) hazaküldő Orbán hívja vissza az oroszokat a 2009-es fordulat után (van egy mém az interneten Ruszkik, haza!-felirattal, aminek ez a poénja, vagyis ruszkik, ide). Mármost, a kérdés az: ki az a futóbolond, aki szeretné, hogy atombombát dobjanak országa gazdaságára? Orbán ugyanis ezzel érvel, amikor az egységes uniós orosz olajembargó ellen vétózik. Miközben ezt az atombombát ő szorongatja a kezében jó tíz éve azzal, hogy rossz társaságba keveredett a Szent Rezsicsökkentés érdekében.

Persze, harsogja a Fidesz-agytröszt, a kontinens húzógazdaságai is üzletelnek Putyinnal, de bizony mekkora különbség már, hogy valaki benne van-e az orosz diktátor mellényzsebében. Orbán sok minden, de nem ostoba, csak nyertes meccsre fut ki (mégis bunda a bunda), és ezt pontosan felmérte. Kockáztatott, és veszített. De hol van az megírva, hogy ő nem hibázhat, nem keveredhet lufiárusként nyílzáporba? Csokkenj! – nézett delejesen a rezsire tíz évvel ezelőtt, és a kétharmadok alapján a mutatvány sikerült. István országának következő ezer évét a rezsicsökkentésre építette, azt meg az orosz fosszíliákra és a magyarok diszkalkuliájára. Tulajdonképpen egész jó kis terv volt, amennyiben minden mindegy, csak a hatalom megtartása számít. És ha a magyar érdek az, hogy megtanulja a világ, hogy van egy kis kelet-közép-európai nép, amelyik tökön-babon át csalinkázva, az ördöggel is cimborálva akarja túlélni a huszonegyedik századot.Európai civilek a héten arra tettek javaslatot a közvetlen demokrácia ünnepén, hogy egyetlen tagország se lehessen kerékkötője a közös uniós döntéseknek. Kár, hogy minden tagország egyetértése kell hozzá.

Érezzük a problémát, ugye? Persze, kicsit azért több a reményünk, mint ha a klímaszkeptikus anarchopojáca, Donald Trump kapta volna az ENSZ klímavédelmi főképviselői tisztét, vagy Galambos Lajost nevezték volna ki az E.On vezérigazgatójának. Vagy Novák Katalint köztársasági elnöknek (kinevezés lényegét tekintve, választásnak ne csúfoljuk már ezt sem). Az új államfő biztosan tiltakozni fog, és dühében földre dobja a narancs fülbevalóját és ráugrik, kiáll a Sándor-palota erkélyéje, és onnan kiabálja le a fejét a Karmelita-lakónak, amikor a Fidesz ismét pártpolitikai megmozdulásnak vagy a baloldal kampányakciójának nevezi a pedagógusok sztrájkját. Vagy a szíve szakad meg, amikor egy tanár nyílt levélben könyörög, ne földrajztanárok tanítsák már a kémiát, és baj lesz a hatalmas szakostanár-hiányból. Erre volt jó a pártközpontból vezérelt oktatáspolitika, amit – mint felmerült beszédesen – Orbán a kormány rendőrfőnökének a kezébe adna. Egyelőre nincs okunk mást gondolni, mint hogy Nováknak ugyanannyit köszönhet majd a magyar nemzet, mint az elődnek, aki legendásan rezzenéstelen arccal nézte végig az illiberalizmus 18 karikás bacchanáliáját. „Áder annyiban különbözik Németh Szilárdtól, hogy pacal helyett halászlét főz”, mondta Jávor Benedek korábban a kétmilliárdért rittyentett villájába visszavonuló Áderről. „Értem én – írta ugyanő –, hogy ez a környezetvédelem viszonylag ártalmatlan területnek tűnt annak idején arra, hogy elbábozza, csinál valamit a kormány gyalázatos törvényeinek aláírásán túl…” A zöldpolitikus a héten is fején találta a szöveg. „Most pedig egy méltó emlékezés Áder János elnöki tevékenységére:Ez Áder kettőspontja – értik, ugye? Kifogtuk vele. Vicc volt, és utána se maradt más. Az ellentengernagy értékelése még várat magára, neki még van esélye, hogy értékelhető teljesítmény kerüljön a kettőspont mögé, több, mint hogy Lusta Dickként áll, mint ma született bálvány a süllyedő hajón.