Manapság a zöld gondolat a reneszánszát éli. Globális felmelegedés, klímakatasztrófa, ökológiai katasztrófa, energiaválság, klímamenekültek – nap mint nap halljuk, látjuk ezeket a szavakat a médiában. Ahogyan az 1970-es években az ózonlyuk, mára ezek a kifejezések is a mindennapjaink részei lettek. Ám gyakran érezzük úgy, hogy – nem alábecsülve a veszélyt – kezdünk immunissá válni ezekre a fogalmakra. Hogy ne így legyen, abban a művészetek képesek segíteni.
A zöld gondolat ma kétségkívül olyan, mint a nemzeti érzés az 1820-as években: ez a kérdés az, ami érdekli az ifjúságot, és a politikai erők kénytelenek folyamatosan reagálni rá. A kor Napóleonja a globális felmelegedés, ami fölélesztette kábultságából a fiatalságot, a Szent Szövetség pedig sokak számára a politikai-gazdasági-katonai vasháromszög, globális és állami tekintetben egyaránt. Greta Thunberg pedig sokak számára maga Jeanne D’Arc – ahogyan egykor a franciákat, ma az emberiséget kellene egységbe forrasztani a közös veszéllyel szemben.
Ma a zöldség vitathatatlanul jelen van a tömegkultúrában. S pontosan tudjuk, hogy ha egy kérdés a tömegkultúra részévé válik, akkor tömegeket ér el. Gondoljunk csak arra, miként kapcsolódott össze a romantika a nemzeti érzéssel a XIX. században – elég gondolni Walter Scott, Victor Hugo, Mickiewicz, Verdi, Jókai Mór és Petőfi Sándor életművére. Manapság a skót, francia, lengyel, olasz és magyar nemzeti érzés és kultúra szerves részét alkotják.
Az, hogy a zöld gondolat képes annyi szívet megnyerni, nagyrészt annak köszönhető, hogy olyan ügyet képvisel – a Föld megmentése, az emberiség túlélésének biztosítása –, amellyel bárki képes azonosulni, a szélsőbaltól a szélsőjobbig, a liberálistól a konzervatívon át az anarchistáig – persze a hogyan kérdésében már éles ellentétek feszülnek közöttük.
A ma uralkodó politikai erők érzik, hogy veszélyes szembemenniük a korhangulattal. Így minden oldal igyekszik a társadalmi várakozások elébe menve lelkesen – és sokszor ésszerűtlenül – zöldíteni identitását. Nem volt ez mindig így! Bár az emberiség mindig igyekezett sáfárkodni a rendelkezésére álló erőforrásokkal (a székely erdőtörvények a példa rá), az ipari forradalom hatása, a termelőerők, a munkaerő és – nem utolsósorban – a szennyezés koncentrációja szükségeltetett ahhoz, hogy a természet védelme önérték legyen.
A zöldség és a nemzet eszméjének kifejlődése párhuzamba állítható egymással. Általában a nacionalizmuskutatók úgy mondják, hogy a nemzeti érzés előbb kulturális projekt formájában, majd gazdasági érdekérvényesítés keretében jelentkezett, végül a politika szintjére emelkedett. Hasonlóképpen a zöld gondolat kialakulását és széles körben való terjedését többlépcsős folyamatként érzékeltethetjük.
Először művészek, tudósok hangoztatták a természet szépségét, romlatlanságát. A XIX. század végén már komoly természetvédő mozgalmak indultak el. Külön téma lehetne a munkásmozgalom, a szociáldemokrácia és a természetjárás kapcsolata. Ám ezek a mozgalmak a mából visszanézve inkább előkészítő szakaszt jelentettek a globális szintű ökológiai gondolkodás számára. Gyakran még statisztaszerepet játszottak a kor nagy kérdései (nemzeti kérdés, gazdasági és szociális küzdelmek) mellett. Habár az ipar-mezőgazdaság, tőke-munka, centrum-periféria ellentétpárokban mindig a gyöngébb fél mellett álltak. Tehát például a preraffaeliták – John Ruskin és társai – számára az angol vidéki táj szeretete egyet jelentett a baloldalisággal és egy kisember (kisparaszt/kézműves) párti, premodern Anglia-képpel, a francia művészek (pl. Gauguin) számára az érintetlen, tenger ostromolta breton táj imádása a Párizs-központú szélsőséges centralizáció elutasításával.
Ahhoz, hogy a zöldség valóságosan önálló erővé váljon, még két dolog szükségeltetett: rádöbbenés a közös veszélyekre, amelyek az emberiség létét fenyegetik, és egy világméretűvé váló nyilvánosság. Vagyis ki kellett lépni a lokális /regionális komfortzónából.
Az 1960-as évektől a tudósok egyre hangosabban figyelmeztettek az emberiségre leselkedő veszélyekre. Ám a fogyasztás bővülését realitásként megélő közvélemény ekkor még lassan mozdult meg érveikre. A következő szint volt, amikor nemzetközi szervezetek alakultak (pl. az 1968-ban alapított Római Klub). Majd civil szervezetek és mozgalmak léptek színre, immár az aktivizmus jegyében. Legismertebb az 1969-ben alapított Friends of Earth és az 1971-ben alapított Greenpeace. A tudomány és a civil szféra után a politika is megmozdult. A zöld mozgalmak hosszú menetelése az 1970-es években kezdődött meg, mely a német Zöldek 1984-es sikeréhez, majd 1998-ban kormányra kerülésükhöz vezetett.
A következő szint – valószínűleg érzelmileg a leghatásosabb –, amikor a tömegkultúra is megkezdte az érzékenyítést a környezeti problémák iránt. Szinte nem volt műfaj, amelyben ne készültek volna zöld mondanivalójú alkotások. Nézzünk párat a könnyed alkotások közül!
A zöld gondolat tekintetében áttörést hozott A bolygó kapitánya című rajzfilm az 1990-es években. A bolygó kapitánya volt az első olyan rajzfilmsorozat, amely kifejezetten a környezetvédelmet helyezte a cselekmény középpontjába. Az ökológiai kérdés nem csupán mellékkérdés volt a sorozatban, hanem a történet szerves része.
A korábbi rajzfilmes hősök, mindenekelőtt az állathősök történetei foglalkoztak az erdőirtással vagy az etikátlan tudományos kísérletekkel (pl. a Kisvakond, a Tini nindzsa teknőcök, a Csipet-csapat) de átfogóan, mindenre kiterjedően és hivatásszerűen először az öt planétavédő kamasz, akik különböző kontinensekről származtak, és segítőjük, A bolygó kapitánya szállt szembe a környezetpusztító, egészségkárosító és amorális technológiák támogatóival. Ted Turner és Barbara Plye sorozata nyíltan foglalkozott olyan társadalmi kérdésekkel, mint a járványok, a túlvadászás, a túlnépesedés, a terrorizmus, sőt az összeesküvés-elméletek.
A zöld gondolat népszerűsítése játékfilmeken is történik. 2012-ben forgatták a Dallas című népszerű televíziós sorozat folytatását, amelyben a két Ewing fivér, Jockey és Bobby harcát fiaik folytatják. Igazodva a korszellemhez, az olajhoz és a megújuló energiaforrásokhoz való eltérő viszonyulás átszínezi a családon belüli küzdelmet. S igen, biztosan mindenki elsőre kitalálja: a nyers, kíméletlen vadkapitalista mentalitás megtestesítőjének, Jockey-nak a fia, a III. John Ross „Johnny” Ewing, aki örökli apja jellemét, az olajbárók támogatója. Vele szemben a szelíd lelkű, örök jófiú Bobby nevelt fia, Christopher a környezetért (is) felelősséget érző vállalkozóként a geotermikus energiában látja a jövőt. Nem is kétséges, kinek kell drukkolnia a nézőnek!
Micsoda változás az 1980-as évek sorozatához képest, amikor az etikus és etikátlan olajvállalkozó karaktere nem a környezethez való eltérő viszonyban volt érzékelhető, sokkal inkább a klasszikus (amerikai (baloldali) populista – gazdag-szegény / munkaadó-munkavállaló) konfliktushoz való hozzáállásban! Az még egy másik korszak volt: a bőség kora, amikor az elosztás volt a politika és társadalom fő konfliktusa. Az új korszakban már nem az elosztás, hanem a környezet védelme a téma. S ha utóbbi nem lesz, nem lesz mit elosztani sem. De említhetnénk a 90-es évekbeli Steven Seagal-kaliberű akciómeséket is, melyek egy részében a zöld attitűd is kifejeződik (pl. Lángoló jég, Tűz a mélyben).
Ezek a filmek – a rajzfilm, a teleregény, az akciófilm – mind ugyanarra a filozófiára építenek: a művészetnek feladata van a társadalom érzékenyítésében. Ezt pedig leginkább a mesén keresztül lehet elérni. Nem elég valamit „tudni”. Érezni is kell. Érzelmi alátámasztás nélkül a hideg ráció vereségre van ítélve. Így vélhetően nem kevesebb, hanem még több érzelmes zöld filmalkotásra készülhetünk. Csak legyenek azért szórakoztatóak is!
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.