Akkor szólítottak utoljára a nevemen, amikor beírattak. Eleinte furcsa volt, aztán megszoktam. Sőt, megkedveltem, mert el lehetett mögé bújni. Jó érzés volt, hogy nálam valami sokkal nagyobb és több kapott elismerést, ha jól ment a verseny. Ha viszont nem sikerült, nem én kaptam leszúrást, hanem a nálam nagyobb és több nem teljesített úgy, ahogy elvárták tőle. Csak a sérülés ne jött volna.
Meg aztán, ki ne akarna sikeres lenni? Akire felnéznek a szülei, az osztálytársai, a klubtársak, sőt, az a sok-sok ismeretlen ember a lelátón. Alig vártam már, hogy kategóriát lépjek. Belenőjek a következő korosztályba. Gyerekként kezdtem, aztán jött a kölyök, a serdülő, az ifjúsági korosztály, és most U23-as vagyok. Mindjárt felnőtt. Papíron, mert a műtét után inaktív státuszba tettek.
A sportoló így viselkedik. A sportoló úgy étkezik. A sportoló mindig pontos. A sportoló jól tűri a fájdalmat. A sportoló kitartó. A sportoló nem nyavalyog. A sportoló egy ikon. A sportoló tudja, minden fejben dől el. Külvilág szemében irigylésre méltó sportolónak lenni. Ikonnak. A sérülés miatt már az edzőtáborba sem vittek el.
Jó volt a legjobbak között lenni. Megismerni, majd legyőzni a versenytársakat. Volt úgy, hogy kikaptam. Olyankor magam alatt voltam. A következő edzésig. Aztán újra a dobogó legfelső fokán álltam. Majd izgalommal léptem feljebb, a soron következő korosztályba. Beleszoktam az új közegbe és némi idő után újra majdnem mindenkit megvertem. Azt mondták, ha felépülök a válogatóra, még lehet esélyem.
A sportoló minden körülmények között irányítja a testét. A sportoló maga a test. A többi csak tervezés, irányítás és ellenőrzés, ami az edzők dolga. Beprogramoznak az edzésen, majd a versenyen a test végrehajtja a megtanultakat. Csak akkor áll meg, ha összeomlik a fej vagy megsérül az izom. Túl lassan ment a rehabilitáció.
Az iskolában is sportoló voltam, nem diák. Az osztálytársaimmal ritkán találkoztam, és akkor is csak a sportolót látták bennem. Aki azt csinálhatja, amit akar, mert ő a sportoló. A tanárok is sportolóként kezeltek. Eszükbe sem jutott, hogy olyan vagyok, mint a többiek. Az igazgató aztán elintézte, amit kellett. Az érettségit is. A sportoló bajnok. Öregbíti az iskola hírnevét. Lezajlottak a válogatók is, nélkülem.
A szüleimmel ritkán találkozom. Ha beszélünk, kizárólag az edzésről, a bajnokságról kérdeznek. Ha tehetik, eljönnek a fontosabb versenyekre. Ha társaságban szóba kerülök, csak a sportról mesélnek, a sportoló gyermekük sikereiről. És arról, hogy milyen nehéz egy sportoló szülőjének lenni. Különösen most, hogy sérült vagyok. A többiek már az olimpián. Nincs kedvem nézni a tévén. Aki nézi, az a szurkoló. Akit néznek, az a sportoló.
A legutolsó díjátadón hallottam meg. A hangosbemondóból jött.
A semmiből talált el. Elindultam, hogy átvegyem az érmet. Figyeltem a kivetítőn, ahogy megyek a dobogó felé, majd rám aggatják a díjat és a nevemet, amit a mostani előtt viseltem. Tapsoltak. Nem tudtam hova tenni. Ki kapja most a díjat? A sportoló? A test? Vagy az, aki voltam?
Sportoló vagyok, amióta az eszemet tudom. Aki sérülten, inaktív státuszban is jól tudja, minden fejben dől el. Tehát ez is. Csak ki kell szállnom, és visszakapom a régit. És mindent, ami a régivel együtt jár. Sportoló vagyok, aki nem nyafog. Aki kitartó. Ha leszámolok a testtel, nem kell a következő korosztályba lépnem. Nem leszek felnőtt. Nem leszek sportoló többé. Helyette én leszek újra. Az, akit lekísértek az első edzésre, beíratták, és elvették tőle. Csak meg kell tennem.
