„Herszon nagyszerű kilátásokkal rendelkezik. Együttműködésre szólítunk mindenkit. Nem kell félni, együtt fogunk élni és dolgozni, Herszon elfoglalhatja méltó helyét az oroszok nagy családjában”, ígérte keddi vizitje során Marat Huszillin orosz miniszterelnök-helyettes az Ukrajna elleni háború első napjaiban megszállt Herszonban. A moszkvai tisztségviselő azzal nyugtatta a helybélieket, hogy az orosz kormány máris elkülönített forrásokat az utak és hidak újjáépítésére és javítására a régióban, és a mezőgazdasági minisztérium azt tervezi, hogy az itteni mezőgazdasági termelőknek "minden, Oroszország számára elérhető támogatási intézkedést" felajánlanak.
A jelentős, több mint 20 százalékos orosz nemzetiségű, és jórészt oroszul beszélő ukránok lakta közel 300 ezres városban azonban elmaradt az örömünnep, mint ahogy az Oroszországhoz való csatlakozásról, a donyecki mintára létrehozandó „népköztársaságról” döntő, Moszkva által tervezett népszavazás is dugába dőlt. Amint arról az orosz Meduza portál alapján korábban beszámoltunk, az oroszbarátnak tartott városban ugyan nem volt fegyveres ellenállás, mert a régióban nem voltak egységei sem ukrán reguláris hadseregnek, sem más fegyveres alakulatnak, de a március 2-a óta tartó orosz megszállás ellen békésen tiltakozott a helyi lakosság. Azt már megtapasztalták milyen is az „oroszok nagy családjához” tartozni: több mint 400 lakost hurcoltak el a megszállók, könnygázzal és gumibottal verték szét az Ukrajna melletti szolidaritási tüntetéseket az orosz nemzeti gárda tagjai, sorra zártak be minden helyi rádió- és televízió adót, írott sajtót, korlátozták a gyülekezést és szabad mozgást, a környékbeli falvak férfi lakosságát arra kényszerítették, hogy árkokat ássanak az orosz katonai felszerelések álcázására. A városból tömegesen menekültek el a „felszabadított” lakosok.
Herszon régióban május elsejétől a megszállók a rubelt tették meg hivatalos fizetőeszköznek, az integráció első lépéseként. Május 6-án a városba látogató Andrej Turcsak, az Egységes Oroszország kormánypárt titkára ugyan magabiztosan kijelentette, hogy „Oroszország örökre itt marad. Efelől nem lehetnek kétség. Nem lesz visszaút a múltba”, erre sok esély nincs.
Márcsak azért sem, mert a kelet-és dél-ukrajnai korábbi oroszpártiságot nemcsak a jelenlegi háború, hanem a luhanszki és donyecki „népköztársaságok” intő példája is megnyirbálta. Ezeket a két szakadár köztársaság létrejöttében jelentős szerepet játszó korábbi volt orosz hírszerző tiszt, az Európai Unió és az Egyesült Államok szankciós listáján egyaránt szereplő Igor Girkin, a „Donyecki Népköztársaság” első „védelmi minisztere” nemrég „szaros rezervátumnak” nevezte. A jelenlegi háború kudarca miatt a moszkvai hadvezetést is keményen bíráló Girkin Telegram csatornáján azt írta, hogy Oroszország a nyolcéves megszállás alatt „ahelyett, hogy az 'orosz világ' kirakatát építette volna ott, egy szaros rezervátumot hozott létre”. Állította: csalókat tettek a vezetésbe, és olyan feltételeket teremtettek a donbásziaknak, hogy rosszabbul éljenek, mint Oroszországban és sokkal rosszabbul, mint Ukrajnában". Moszkvát tette felelőssé azért is, hogy a szakadár területen sok katonai vezető vesztette életét, s egyenesen azt állította, „azért ölték meg őket, mert megpróbálták megakadályozni, hogy ez a sok szarság hatalomra kerüljön, ami tönkretette a virágzó Donbasz régiót."
A Kreml a megszállt területek integrációja kapcsán ugyanazt a hibás logikát követi, mint a február 24-i ukrajnai bevonuláskor, amikor azzal számoltak: a helyiek virággal, felszabadítókként fogadják az orosz tankokat. Figyelmen kívül hagyták, hogy bár az etnikai-nemzeti identitás sok mindent felülír, a szabadságvágyat és a jólétet vagy jólét reményét aligha. A függetlenedés után valóban jogfosztott baltikumi oroszok tiltakozása és Oroszországhoz való csatlakozási vágya is látványosan megcsappant az EU-s csatlakozás nyomán, inkább megtanulták az adott állam nyelvét vagy vállalták a hontalan státust, mintsem a Putyin irányította „anyaországba” menjenek. Oroszországból tömegesen menekül az ifjúság és a képzettebb rétegek, ők is inkább az európai szabadságot, mintsem az oroszok nagy családját választják, amelynek szabályait Putyin diktálja.
Ugyanígy az ukrajnai oroszok. Ők, minden jogfosztó, oroszellenes kijevi intézkedés ellenére szabadabban élhettek Ukrajnában, mint Putyin Oroszországában, miközben az EU perspektívákat csillantott fel számukra. 2014, a Krím orosz annektálása után, növekedett az ország uniós támogatása, a 2017-től hatályba lépett társulási egyezmény nemcsak konkrét, a mindennapokban is érzékelt fejlesztéseket eredményezett az országban, a vízummentesség biztosításával új lehetőségeket nyitott meg a lakosság számára. Mintademokráciát ugyan nem teremtettek Ukrajnában sem az integráció felé tett első lépések, de mivel az uniós pénzek elérése feltételekhez kötött, lassan ugyan, de az országot uraló oligarcha kánok befolyása is némileg visszaszorult, a forrásfelhasználás ellenőrzöttebbé vált, mint korábban. Az ideálistól ugyan ez még igen messze van, de az uniós pénzek elérésének szükségessége a továbbiakban is olyan kényszerítő erő marad, amely legalább reményt ad arra, hogy Ukrajna kitörjön a volt szovjet térségre jellemző korrupt oligarcha rendszerből. A Kreml ugyan ígérheti, hogy Oroszország újjáépíti a „felszabadított”, területeket, de az ukránok azt is tudják, hogy az orosz gazdaság romokban hever, az Európai Unió viszont nemcsak kész, hanem képes is az újjáépítésre. Moszkva a minap azért siránkozott, hogy nem Ukrajnával, hanem a világ 42 államával áll harcban. A gazdasági háborúban még rosszabbul áll, és ezzel a „felszabadított” dél-kelet-ukrajnai lakosság is tisztában van.
