(Könyörgöm, akasszuk föl!)
Radványi Géza világhírű filmjében, a Valahol Európában hangzik el az egyik kissrác szájából az alkotás bonmot-jává lett mondat. Az 1947-ben készült mozi a második világháború utáni években játszódik, amikor is egy elhagyott várba visszahúzódó karmestert (Somlay Artúr) kötöz meg és akar felakasztani egy csavargó kölyökbanda. Persze a dolog jóra fordul, az öregnek sikerül megszelídíteni, humanizálni a háborúban elvadult gyerekfalkát. A ma borzongást keltő kifakadás teljesen adekvát volt az akkori világgal és gondolkodásmóddal, hiszen a tömeges pusztulás korában a halál mindennaposnak, míg az életben maradás a legfőbb értéknek számított. A békeidőkben fontosnak látszó szempontok, az igazság, a pénz, a becsület, a szabadság, az autonómia stb, hogy az ilyen járványos-karanténos időkben főcsapásként emlegetett depressziót, pánikbetegséget ne is említsük, a túlélés, az élet és a halál perspektívájából sokadlagos jelentőségűek. Ahogy egy másik pszichológiai közhely mondja: a lövészárokban senki nem lesz öngyilkos. A háborúban (ahogy nálunk a pandémia idején) a legolcsóbb az emberélet. Az állam nevű erőszak-monopólium a hazafiság, a nemzeti érzés (az ősi föld visszafoglalása), a politikusi önzés és a hatalomvágy, az „egy vérből valók vagyunk” fóbia nevében vezényelte egyebek mellett a Don-kanyari vérmezőre magyar katonák százezreit. Ahogy most a cárt játszó pszichopata ex-KGB ezredes birodalmi kényszerképzetének engedve akar ukrán vért inni. Bármi áron. Na meg, hogy sutba dobjuk az oszd meg és uralkodj kettős mércéjét: saját ideológiája kizárólagosságának nevében tizedeltette meg a legismertebb magyar marxista filozófus, akkortájt a Tanácsköztársaság komisszárja, a parancsmegtagadó vörös bakákat. Ráadásul Lukács György, aki nekem leginkább tetsző művét, Az ész trónfosztását a német irracionalista filozófia ellenében írta, saját elembertelenségét sohasem bánta meg. A holokauszt és az azt megelőző és követő, végsőkig bürokratizált és dehumanizált tömeges népirtások (vallási, faji, nemi identitási és osztályalapon) ennek a ítélőszéknek a legszélsőségesebb megnyilvánulásai. Találóan írta Müller Péter Sziámi a Kontroll Csoport zenekar Ismeretlen katona című opuszában, hogy „A halál az állam szolgálatában áll”.
Az államnak persze nem csak háborúk és egyéb szükséghelyzetek esetén van kizárólagos monopóliuma állampolgárait megfosztani szabadságuktól és az életüktől. Nem statáriális békeidőkben a tetszés szerint alakítható civil büntetőjog áll a hatalom rendelkezésre.
„A művészet és a tudományágak után talán a kínzások és kivégzések területén volt leginkább kreatív az ember” – írja a szerkesztő Jonathan J. Moore A halálbüntetés története című eredeti képekkel, metszetekkel gazdagon illusztrált könyvében. A kevésbé erős idegzetű, felnőtt olvasót előre figyelmeztetik, hogy amennyiben nem szadista, vagy a szadomazo híve, teszem hozzá, ne vegye kezébe a vastag, nem kis meglepetésemre, Szingapúrban nyomtatott kötetet. Ha mégis megteszi, azonnal megérti, hogy az előző mondat élét elvenni hivatott "talán" módosítószónak az égvilágon semmi értelme. Az ember, ha helyzetbe kerül, ha parancsba adják, de ha csak megengedik neki: nem ismer kíméletet a neki kiszolgáltatott embertársai iránt. Tanultuk már az általános iskolában az árokba magyarok által belelőtt magyar költőtől, aki oly korban élt (és melyik nem volt olyan?), amikor az ember „önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra”.
Az amerikai (angol?) szerző, akiről sajnos semmit nem árul el magyar kiadója, miközben A történelem leghírhedtebb merényletei című munkáját is beharangozza, a bevezetőben felteszi a költői (ítélet-végrehajtói) kérdést olvasójának: részt venne-e nyilvános kivégzésén? Naná, halljuk lelki füleinkkel kórusban a választ, akárha egy hajdani Mónika show felvételén lennénk. Persze lehetőleg a nézők között, nem pedig a guillotine pengéje alatt, vagy kötéllel a nyakunkon. A könyv az államilag legalizált halálraítéltek utolsó perceinek képekkel illusztrált peepshow-ja, felvonultatva a szakszerű felnégyelések, végtagtörések, nyakazások, villamosszékes és méreginjekciós gyilkolászások kifogyhatatlanul ötletes változatait a történelemnek is nevezett dantei pokol legsötétebb bugyraiból. Csak hogy egy pillanatig sem felejtsük el, hogy a viktimológia (áldozattan) nem csak a diktatúrák tudománya.
(Kikényszerített hiba.)
Kikényszerített hiba a teniszben akkor van, amikor az egyik játékos a másikat olyan helyzetbe hozza a pályán, amire nem tud jól, pontot érően reagálni. És ront. Ahogy egy bűncselekménnyel szándékosan vagy gondatlan hanyagságból megvádolt ember, aki kétségbeesésében, beszűkült tudatállapotában gyakorta olyasmit is magára vállal, amit pedig nem is követett el. Ők a kriminológia lúzerei, akik rosszkor voltak rossz helyen, és akikre pestiesen szólva a nyomozó hatóságok ráverik a balhét, miközben a valódi elkövetők röhögnek a markukba. Az eredménycentrikus, komolyabb ügyekben a politikai hatalomtól is sürgetett rendőrségnek, ügyészségnek mindenáron tettest kell produkálnia. Ha nincs bizonyítható, tuti elkövető előbb-utóbb kreálnak egyet, aki ugyanúgy áldozata lesz a deliktumnak, mint akit megloptak, kiraboltak, megvertek, megöltek.
Ahol a halálbüntetés ma is létező jogintézmény, ott a megengedhetetlen cinizmussal lúzereknek nevezettek gyakran az életükkel fizetnek a felettük ítélkezők bűnös nemtörődömsége, szándékos manipulációi miatt. Vagy, ahogy az árthatatlanul elítéltek hazai esettanulmányaiból nem egyszer kiderül, „csak” azért, mert a nyomozók, bűnvizsgálók, ügyészek és bírók pancserei a szakmájuknak. Erről a buldogszerű, a gyanúsított személyiségét megtipró, mindenáron a sikerre hajtó vizsgálótiszti karakterről döbbenetesen plasztikus képet ad Schneider Zoltán nagyszerű alakítása A Viszkis című magyar filmben.
Ha nem vagyunk az EU tagjai és a hatalmon lévő rezsim regnál, nagy valószínűséggel ma is lenne nálunk halálbüntetés. A magyar miniszterelnök némely korábbi megnyilatkozása legalább is erre enged következtetni. Ez esetben jó néhány tényleges életfogytiglanra ítéltet már felakasztottak volna a magyar ún. igazságszolgáltatás és a NER nagyobb dicsőségére. Más kérdés, hogy amikor 2009-ben interjút készíthettem a szegedi Csillag börtön és fegyház tényleges életfogytiglanos szektorában, a nekem nyilatkozók (akkor ott kb. 20-an lehettek, köztük Magda Marinkó ex-légiós sorozatgyilkos) majd mindegyike azt mondta, jobb lett volna, ha halálra, és „nem élve megrohadásra” ítélik. Persze a végső megsemmisülés igenlése mindannyiszor akkor jött elő az elítéltekből, amikor már megúszták az állami halált. Gondoljon bele az olvasó, miként vélekedne hasonló helyzetben? A Parlamentbe jutott Mi Hazánk Mozgalom (leánykori néven: gárdamellényes Jobbik) progromja, akarom mondani programja, most is akasztáspárti, és ha rajtuk múlna, a szibériai bérbörtönökben hagynák megrohadni a magyar és főleg a cigány bűnözőket (és nem cigánybűnözőket).
Ha Magyarországon lenne halálbüntetés, akkor egyebek mellett a móri bankos gyilkossággal megvádolt és elítélt Kaiser Ede sem élne már. Egyvalakiről tudunk, akit jogtalanul ítéltek el, aztán felmentettek, mégis az életévé fizetett. Pusoma Dénesnek hívták azt a cigány férfit, aki képtelen volt feldolgozni, hogy az állam arra hivatott, felelősnek mondott hatóságai évekre börtönbe zárták, aztán kiengedték, így, miközben ügyvédje a kártalanításért harcolt, felkötötte magát.
Sokat foglalkozik Kaiserrel és Pusomával is Janecskó Kata tudományos igényességgel és a tényfeltáró újságírás módszertanával megírt könyve (Ártatlanul elítélve). Az újságíró rendkívül alapos, hézagpótló munkája nem csak az érzéketlen és célirányos (mindenáron tettest produkálni akaró), nem egyszer szakmai hibák tömkelegét elkövető, olykor a fizikai és pszichikai megfélemlítéstől sem visszariadó nyomozók, vizsgálótisztek és igazságszolgáltatók (sic!) manipulációiról rántja le a leplet. Igyekszik megérteni és bemutatni azoknak a szakzsargon szerint rendőri eljárás alá vont szerencsétlen embereknek a lelkivilágát, mentális motivációit is, akik olyan bűnöket vállaltak magukra, amiket nem követtek el. Ugyanakkor Janecskó megítélésem szerint túlzottan a beismerésbe hajszoltak megzakkanásának pszichés magyarázataira koncentrál, és elsikkadnak a vallomást kicsikaró bűnügyi vizsgálótisztek (ügyészek, bírók) szakmai felkészületlenségéből, magánéleti kudarcaiból következő okok.
Az amerikai Innocence Project szerint, idézi a szerző, a hamis beismerés az egyik leggyakoribb a téves elítéléshez vezető faktorok között. ”A programban vizsgált DNS-bizonyítékos ügyek 29 százalékában szerepet játszott. De vajon miért vall be valaki olyan bűncselekményt, amit nem követett el? És milyen gyakran fordul ez elő? Mára már egyértelmű, hogy bizonyos kihallgatási módszerek, kérdezési technikák nagymértékben megnövelik a hamis beismerés valószínűségét.” A nyomásgyakorlással nem csak azt lehet elérni, hogy valaki a bűntelensége tudatában magára vállalja egy bűncselekmény elkövetését, de még azt is, hogy az ártatlan ember maga is hinni kezdjen bűnösségében. Stockholm szindróma ez is, ami már – ideológia vakság vagy/és tudatmódosító kemikáliák hatására – a kommunista koncepciós perekben is működött.
Janecskó Kata érdekfeszítő könyve az ártatlanul elítéltekről szól, de sokkal többen vannak olyanok, akik még gyanúsított státuszban várják, hogy elengedjék, illetve végre bíróság elé állítsák őket. Előzetes letartóztatásban sínylődnek hónapokig, akár évekig, ártatlanságuk tudatában. A közvélemény keveset, vagy semmit sem tud arról, hogy az előzetesre kárhoztatott gyanúsítottak körülményei sokkal rosszabbak, mint azoké, akik már elítélve, ún. letöltő házakban (börtönökben) ülnek. Ők saját ruhájukban, zsúfoltan összezárva várják ítéletüket, miközben nem dolgozhatnak, hozzátartózóikat is ritkábban láthatják, kedvezményekben nem részesülhetnek. Az egyik legfelkészültebb magyar büntetőügyvéd, Jován László, egy cigány ember szerinte teljesen indokolatlan letartóztatása kapcsán a kényszervallatás egyik formájának nevezte az előzetes letartóztatás jogintézményét. Szerinte a hatóságok (ügyészi indítványra a bíró) már szinte futószalagon alkalmazzák ezt a fajta szabadságelvonást, és arra használják, hogy megtörjék, vallomásra bírják a gyanúsítottakat. Mindeközben a túlzsúfolt büntetés-végrehajtási intézetek képtelenek az előzetesen fogvatartottakat emberhez méltó körülmények között elhelyezni.
A cigányok elleni sorozatgyilkosság fősodra mellett teljesen elsikkadt az a rendőri-ügyészi-bírói justizmord, ami kriminológiai berkekben tarnabodi malőrként híresült el. A Janecskó által is megszólaltatott egri emberjogi ügyvéd, Magyar Elemér, aki annak idején Pusoma Dénes kártalanítási perében is eljárt, védte a szürreális módon meggyanúsított, majd letartóztatott tarnabodi cigány fiatalembereket. A rendőrség – bár ezt hivatalosan sohasem ismerte el – már hónapokkal a cigány-sorozatgyilkosságok feltételezett elkövetőinek debreceni elfogása előtt tisztában volt azzal, hogy a 2008. szeptember 29-i tarnabodi lőfegyveres, illetve Molotov-koktélos támadást nem az a három roma fiatalember követte el, akik emiatt 11 hónapig előzetes letartóztatásban voltak. Őket csak négy nappal a cigány-vadászok elfogása után, 2009. augusztus 24-én helyeztek szabadlábra. Miközben börtönben ültek, egyikük édesapja után is folyamatosan kutakodott a Nemzeti Nyomozó Iroda a tarnabodit követő, hat ember életét követelő piricsei, nagycsécsi, tatárszentgyörgyi és tiszalöki támadások kapcsán. És hogy miért? „Mert nem volt más. Ők voltak kéznél. Vesztükre még cigányok is voltak” – válaszolta kérdésemre annak idején Magyar Elemér.
Jogtalan fogva tartásuk miatt a 22 éves Pusoma János, az ugyanannyi idős Szabó Adorján és a 17 éves Németh Renátó többmilliós kártérítési pert indított a magyar állam ellen. Nem kaptak egy fillért sem, és azóta sem kért tőlük senki bocsánatot.
(Jonathan J. Moore: A halálbüntetés története, Kossuth Kiadó, 2021; Janecskó Kata: Ártatlanul elítélve, Corvina Kiadó, 2021)
