Nehezen fogadja be az HBO finom csinnadrattával beharangozott, új magyar sorozatát, A besúgót, aki cselekményének idején, az 1980-as években volt egyetemista. Főleg, ha valamilyen szinten részt vett a közéletben. Az első két részt biztos végigdühöngi, mert ez se így volt, az se úgy volt, s talán nem is nézi tovább a produkciót. Persze azzal is fájdalmas szembesülni, hogy a fiatalságunk történelmi témává válik. De ha már így van, ábrázolják hitelesen! Ez nem a középkor, nem 1848, nem a második világháború, itt nem lehet mitizálás, romantizálás, leegyszerűsítés. A mi életünkről hiteles képet kell kapnia az utókornak! Vagyis olyannak kell majd látnia, ahogy mi emlékszünk rá
Nos, A besúgó nem tesz eleget ennek az elvárásnak. Nem is nagyon tehet, mert szerzője, vezető rendezője egy rendszerváltás után született fiatalember, Szentgyörgyi Bálint, akinek ez a múlt már mesevilág. Szeretne maximálisan szabadon közlekedni benne, és kihámozni belőle, amire fel lehet építeni egy nemzetközi piacon is eladható magyar történetet. És ha bosszant, mi kerekedett ki ebből, legyünk igazságosak, és kicsit önkritikusak. Az alkotók nem akartak semmit meghamisítani, átértelmezni, kiforgatni. Készültek a témából, és elfogadták a korszak megítélésével kapcsolatos mai konszenzust: 1989-et mint abszolút cezúrát, a pártállami diktatúra elvtelenségét, konstans agresszivitását, a vele szembeni össznemzeti ellenérzést. Nem ők formálták három évtizedig a leegyszerűsítő narratívákat.
Csak hát a valóságtól kissé elrugaszkodó meseszövés ezúttal a nemzedék összes tagját leforrázta. Az egykori egyetemista KISZ-eseket (jómagam is közéjük tartozom) talán kevésbé, mert megszokhatták már, hogy a valóságosnál jóval merevebb arculatot, rendszerszolgai hangolást kaphatnak. A demokratikus ellenzékhez tartozók, köztük Hodosán Róza és Rainer M. János, nehezebben viselték a róluk sugallt, elnagyolt képet. Érthetőek nyilvános kifakadásaik: valóban nem olyanok voltak, mint a filmbeli Száva Zsolt és csapata. Komoly szellemi munkával alapozták meg pozíciójukat, nem hangoskodtak, nem sztárolták magukat, nem voltak bunkók. Mint ahogy a bírálóknak igazuk van abban is, hogy másképp működött az állambiztonság: nem vasúti étkezőkocsikban szervezték be az ügynököket, nem készíttettek velük magnófelvételeket (bárkit le tudtak hallgatni), a megfigyelt közegből igyekeztek megkörnyékezni valakit, nem „kémekkel” dolgoztak, akiknek be kellett épülniük egy társaságba. Nagyhangú, nézeteiket, szándékaikat nyíltan vállaló figurák pedig nem jelenthettek nagy fejtörést.
De kell a fenének a mindenben hiteles korrajz, ha a történet, a képi és dramaturgiai szerkezet valami izgalmas, mai életünk szempontjából is fontos témát, konfliktust bont ki. Sajnos A besúgó alapvetően itt akad el. Pedig Szentgyörgyi két rutinos társrendezőjével, Mátyássy Áronnal és Mikaluzic Bencével érzi a műfajt, a ritmust, és markáns, színes figurákat állít elénk – remek színészválasztással. Ha a kezdeti bosszankodástól nem homályosul el a látásunk, szépen kirajzolódik, hogy Száva és társai nem a demokratikus ellenzék egyetemistáit testesítik meg. (Egy Duna Körös aktivista el is retten tőlük.) Őket az indulat, a lázadás provokatív lendülete mozgatja. Durva, fiatalos őszinteségük hatalmi pózokkal párosul. Száva vezérként viselkedik, ragaszkodik ehhez a szerephez, szerelmét is eltaszítja magától érte. Környezete pedig bálványként imádja. De ettől még igaz harcos, ha úgy alakul, ő viszi majd a zászlót, ő fog verekedni a tüntetéseken. Hitelesen árnyalt Gergő, a besúgó alakja is. A testvérének szükséges gyógyszer miatt vállalja az együttműködést a belüggyel, de elvarázsolja az egyetemista közeg, és mindkét irányba játszik, elképesztő találékonysággal.
A sorozat talán legemlékezetesebb része, amikor Száváék – részben konspirációs céllal – a KISZ-esekkel szerveznek közös ifjúsági rendezvényt Aszód környékén. Bár a történeti hitelesség itt is számonkérhető, ennek a természetes, fiatalos együttlétnek a hangulata hitelesen érzékelteti a nyolcvanas évek egyetemista közegét, és kicsit az ország társadalmi állapotát is. Artikulálódó nézetek, csoportok, de nincs igazi ellenségeskedés, még mindent meg lehet beszélni. Szépen kapcsolódik ehhez az atmoszférához Száva és a KISZ egyik üdvöskéjének fellobbanó szerelme. De a nemzetközi fogyasztáshoz utat nyitó trend nem engedi, hogy ezekből az elemekből bontakozzon ki a film története, hőseinek kapcsolata. Belemerít mindent az állambiztonsági szál agyalt fordulatainak szószába. Ezek ellen a kényszerek ellen is ideje lenne már föllázadni. De azért jó, hogy elkészült ez a sorozat. Ez se így volt, az se úgy volt, mégis el tudott kapni valamit egy kor életérzéséből. Engem el is érzékenyített vele, napokig hívta elő az emlékeket, az értékelő gondolatokat, a sok tévedést és a sok jó szándékot. Jó volt remélni, hogy így vagy úgy, de csak megszületik itt egy igazságosabb társadalom, együtt focizni és dumálgatni Rainer M. Jánossal, összenevetni a büfében egy lánnyal, akit Hodosán Rózának hívtak.
