Kultúra és háború Cannes-ban

Az ukrán-orosz háborút fokozott figyelemmel kísérik a világ legfontosabb mozgóképes eseményén: bemutatták a március 30-án az orosz támadás áldozatául esett litván dokumentumfilmes, Mantas Kvedaravicius baljós krónikáját, illetve az időközben Berlinbe disszidált orosz Kirill Szerebrennyikov drámáját a nagy orosz birodalom összeomlásáról.

Sokkolta a filmes világot a neves litván dokumentarista filmkészítő, Mantas Kvedaravicius halála, amikor megpróbálta elhagyni március 30-án az ostrom alatt Marioupol városát és egy orosz támadásban életét vesztette. A filmes legismertebb munkája a Marioupolis című 2016-ban a Berlinálén bemutatott alkotás volt, melyet a két évvel korábbi orosz offenzíva során forgatott és az érdekessége az volt, hogy kisemberek életet mutatta be, hogyan vészelik át az eseményeket. A most a Cannes-ban bemutatott Marioupolis 2. az éppen folyó háború esetén ismétli meg a koncepciót, ám a mű minden szempontból befejezetlen, és ez a fő alkotó halála miatt az is marad. Az is látszik rajta, hogy sokkal összetettebb, alaposabb mű lett volna a folytatás, de hát annyi anyag állt rendelkezésre, amit március hónapjában tudott rögzíteni. Mindezek ellenére vagy éppen pont ezért – abszolút átütő mű lett a fesztiválon bemutatott verzió, melyet Hanna Bilbrova vágó-producer állított össze.

Nem, nincs meg benne a tervezett struktúra, sokkal líraibb mű lett azzal, hogy az adott anyagból tudott csak dolgozni. A mű expozíciójában hosszan időzünk a romokat pásztázva. Nincs a képsorok alatt semmilyen zene, csak azt látjuk, hogy mit okozott a háború. Egy templomkertben járunk, ahol számos család keresett fedezéket – és egy kutya. Itt van a rendező is, aki tolakodás mentes módon figyeli meg őket. Peregnek az éjjelek és nappalok, és látjuk a kihalt, elhagyatott várost. És folyamatosan ropognak a fegyverek, robbannak a bombák. A képsorok semmit sem emelnek ki, de látjuk és érezzük, ahogy a háború és a pusztulás közelít. Az egyik éjjel látunk egy közeli panelházat, amint éppen lángokban áll. Vajon hol lehetnek, akik ott éltek? Az egész rettenetesen hátborzongató, semmilyen hangot, zenét vagy zörejt nem tettek rá a filmesek, a halál csöndje szinte kísértett a vetítőben. Aztán néha kikukucskálunk a környező házakba, ez egyikben egy szörnyethalt párt találnak. De van egy jó generátoruk. Nekik már nem kell, elviszik. A Marioupolis 2.-ben nagyon kevés a beszéd, csupán néhány jelenetben van jelen. Az egyik, amikor az egyik szomszédos ház túlélője megmutatja, hogy egy ide hullott bomba mekkora krátert ásott és hány házat pusztított el. A tető egy részén, ami megmaradt, galambok ülnek és pont leszáll rá egy csodálatos fehér példány. „korábban háromszázan voltak, most csak tízen maradtak”. A másik – minden szempontból – beszédes jelent, amikor a pap közli egy ima után, hogy őket nem falak védték meg, hanem isten keze. Akik pedig nem hisznek a úrban, menjenek a színházhoz, vagy a vasgyárba és nézzék a tömegsírokat meg maguknak. Egyszóval, felvillan előttünk, hogy Mantas Kvedaravicius célja az volt, hogy olyan embereket mutasson meg, akik egyik oldalon sem állnak, nem akarnak háborút, csupán áldozatai az eseményeknek. Ezt már nem fogja véghez vinni, mert ő maga is csatlakozott az ártatlan áldozatokhoz.

A versenyprogramban bemutatott, Berlinbe disszidált orosz színházi és filmrendező, Kirill Szerebrennyikov Csajkovszkij felesége másképpen, de szintén szívbe markoló alkotás. Ahogy a cím is utal rá, egy nő életén keresztül látjuk egy világ és értékrend összeomlását: a történet az 1917-es nagy szocialista októberi forradalom kitörésével ér véget. Persze, a kiindulópont személyes dráma: Antonyina Miljukova Csajkovszkaja sorstragédiája, hogy egy olyan férfiba volt szerelmes, aki benne csak a szenvedést látta. A korábbi biográfiák csak részben tértek ki ennek okaira, Szerebrennyikov egyértelművé teszi, hogy a zseniális zeneszerző homoszexuális volt és amikor a feleség szexuálisan közeledett hozzá, azt ő fizikai kínzásnak élte meg. A mű végig követi a nő agóniáját, aki elvakult és mindent elsöprő szerelmében hozzá megy Csajkovszkijhoz és amikor férfi elmenekül előle hosszú szenvedések során jön rá, hogy sosem lesz olyan az élete, mint elképzelte volna és egyre nagyobb nyomorba süllyed. A rendezés lenyűgözően szépen mutatja meg a nő kétségbeesését és azt a tulajdonképpen tragikus állapotot, amikor a kegyelten valóság és a boldognak tekinthető félig rémálom között – sokszor csak utólag tudjuk meg, hogy ami látunk az éppen (filmbeli)valóság-e vagy sem. Az asszony nyomorának bemutatása során nem lehet nem észre venni két alkotói célt: az egyik, hogy megmutassa, hogy a civilizáció haldoklik, a cári Oroszország dekadens értlkei egyre halványabbak és egyre inkább előretör az a válság, ami a forradalomhoz vezet végül. A másik, hogy a cári-orosz erőviszonyokat, hatalmi berendezkedéseket (például, hogy Csajkovszkijnak mindent lehet és mindig elnézendő), a nők helyzetét a társadalomban igyekszik projektálni a putyini korszakra. Mindkettő vállalás sikerül, és ha előbbi kapcsán eszünkbe jut Nemes Jeles László Sunset-je, ne csodálkozzunk, az alkotói cél és a megvalósítás sok ponton kapcsolódik, ám Szerebrennyikov sokkal direktebb, líraibb és giccsesebb. Kérdés, ez erény-e, vagy sem.