Olvasom e hasábokon, hogy „jelentős mértékben emelkedett az elmúlt években az iskolai szegregáció mértéke a hátrányos és a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek körében”. Picivel odébb: „A hh-s és a hhh-s gyerekek többsége roma”.
Az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat kiadványa (A közoktatás indikátorrendszere 2021) szerint „az iskolai elkülönítés hozzájárulhat az alulteljesítők magas arányához (25,3 százalék), és ahhoz is, hogy a felsőoktatásban nagyon alacsony a hátrányos helyzetű diákok aránya (1,4 százalék)”. A jelentés leszögezi azt is, hogy „a szegregációs adatok összefüggenek a korai iskolaelhagyók arányának alakulásával is, ami 2010-ben 10,8 százalék volt, 2020-ban már 12,1 százalék”.
Az adatok megdöbbentőek. Egy olyan országban, ahol a gazdaság hosszú évek óta munkaerőhiánnyal küzd, évente gyerekek ezreit ítélik arra, hogy a modern világban minimálisan szükséges ismeretek híján, szakma nélkül, továbbtanulásra esélytelenül lépjenek ki az életbe, és legjobb esetben is csak valamiféle segéd- vagy közmunkán tengődjenek. Ráadásul az adott társadalmi réteg „bővített újratermelése” tovább fokozza a jövőben még súlyosabbá váló problémát: a képzettlen, félanalfabéta biorobotokra egyre kevésbé van, lesz szükség.
A helyzeten változtatni kell. Ha nem emberségből, szolidaritásból, társadalmi igazságosságtól vezérelve, akkor józan számításból. Ezek az emberek alig termelnek hasznot a gazdaságnak és az államnak, viszont életkörülményeik és életvitelük révén meglehetős költségeket jelentenek például az egészségügynek, a gyámügynek, az őket támogató állami és civil szervezeteknek. E költségeket sokkal hatékonyabb lenne a hátrányos helyzet és a szegregáció felszámolására fordítani.
Sok pénz és idő persze, mire a változások eredménye megmutatkozik, de ha nem kezdjük el, soha nem lesz kibontakozás. A jövő érdekében komoly befektetések kellenek a kritikus területek iskoláiba: az épületek és a felszerelések korszerűsítése még egyszerűbb, mint a pedagógushiány felszámolása. Ráadásul a tanító- és tanárhiány nem csak mennyiségi probléma: olyanokra lenne szükség, akik tudásban és elhivatottságban alkalmasak a kulturális és materiális különbségek kezelésére és a fejlesztő pedagógia módszereinek folyamatos alkalmazására.
Pillanatnyilag nagyon messze vagyunk ettől. A pandémia által kikényszerített online oktatás megmutatta, hogy még a halmozottan hátrányos helyzetű családoknál sokkal jobb körülmények között élőknél is gondot okoz a számítógép vagy az internet hozzáférés hiánya. Pedagógusnak pedig nem egyre többen, hanem egyre kevesebben jelentkeznek, és a végzettek jó része sem tanítóként-tanárként helyezkedik el, vagy ha igen, néhány éven belül elhagyja a pályát, aminek egyértelmű oka az erkölcsi és anyagi elismerés hiánya. Ráadásul az is erősen kétséges, hogy a végzettek mennyire vannak felkészülve a szegregált iskolákban végzendő, embert próbáló feladatokra: már a pedagógusképzésben is hatalmas változásokra lenne szükség.
Olvasom, hogy Orbán miniszterelnök befejezte a kormányalakítást. Az oktatásügynek a következő négy évben sem lesz önálló tárcája, minisztere, szószólója, besorolták a belügyminisztérium alá.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.