Ukrajna európai uniós csatlakozásával kapcsolatban némiképp merész párhuzammal II. János Pál szentté avatása juthat eszünkbe. A legendás néhai egyházfőnél nem érvényesült az az előírás, miszerint két csodának kell fűződnie a nevéhez, egy is elég volt, hiszen ha a mindenkori pápa úgy látja, olyan szentéletű személyiségről van szó, akinek nem kell a szigorú előírást teljesítenie, akkor bárkit a szentek sorába emelhet. Így II. János Pált közfelkiáltással avatták szentté.
Ukrajna is mintha abból indulna ki, hogy a nyugati értékrend védelmezésével a keletivel szemben kiérdemli, hogy a tagállamok egyöntetű lelkesedéssel fogadják be, így nem kellene teljesítenie a legalább három tucatnyi csatlakozási fejezet előírásait. Lengyelország és a balti államok szerint Kijev valóban rászolgált arra, hogy szélvész sebességgel integrálják az EU-ba, mert más szabályoknak kellene rá vonatkozni, mint a többiekre.
A helyzet valóban speciális.
Az Európai Unió számára fel van adva a lecke, hiszen sosem kellett csatlakozási tárgyalásokat folytatnia olyan, háborúban álló állammal, amely az európai értékrendet védi.
A probléma azonban nem ennyire egyszerű. Mi történjék Szerbiával, illetve Montenegróval, amelyekkel már évekkel ezelőtt megkezdődtek a csatlakozási tárgyalások? A bővítési folyamat felgyorsítása nem feltétlenül jó ötlet, mert így esetleg olyan államok is csatlakozhatnak, amelyek jogrendje és politikai rendszere még messze van az európaitól, s akár belülről bomlaszthatnák az EU-t. Magyarország példáján látható, hogy egyetlen ország mennyire meg tudja bénítani az Unió intézményrendszerét.
Volodimir Zelenszkij szerint nem vitás, hazájának az EU közösségében a helye. Március elsején, egy héttel az Oroszország által megindított agresszió után kijevi bunkeréből videoösszeköttetésen keresztül lépett kapcsolatba az Európai Parlamenttel. Történelmi nap volt: néhány órával korábban az ukrán elnök aláírta az Európai Unióhoz való csatlakozási kérelmet. Strasbourg pedig 637 igen, 13 nem és 26 tartózkodás mellett arra szólította fel a 27 tagállamot, hogy adják meg Kijevnek a tagjelölt státuszt.
Nem vezetett egyenes út idáig. 2013-ban Viktor Janukovics oroszbarát kormánya elutasította az EU-val kötött gazdasági társulási megállapodás jóváhagyását. Ez pénzügyi támogatásért és az európai piac felé való nyitásért cserébe reformokra kötelezte volna Ukrajnát. Az ország ezután drámai éveket élt át, a Majdanon kitört forradalom után Janukovics Oroszországba menekült, majd Vlagyimir Putyin annektálta a Krímet és kirobbantotta a donbászi háborút. Az események nyomán még az orosz ajkú ukránok jelentős része is úgy vélte, hogy Ukrajnának Nyugaton és a helye. A Petro Porosenko elnök nyugatbarát kormánya által jóváhagyott társulási megállapodás végül 2017-ben lépett hatályba.
Zelenszkij azután „új különleges eljárást” kért a strasbourgi parlamenttől, azaz az EU-ba való belépés egyszerűbbé tételét és felgyorsítását. Ilyen kivételes elbánás nem szerepelt az EU alapító szerződéseiben, az 1958-as Római Szerződésben és az 1993-as Maastrichti Szerződésben. – Teljesen tisztességes lenne, és megérdemeljük – hangoztatta az elnök. Az érdemeket nem lehet megkérdőjelezni, de Ukrajna példája ragadós volt. A gyorsított eljárás lehetőségét megérezve Grúzia (március 3-án) és Moldova (május 5-én) is csatlakozott Zelenszkij kéréséhez. Az általános európai lelkesedés és szolidaritás azonban még nem jelent automatikusan felvételt az Unióba, mivel Ukrajna háborúban áll, nem ellenőrzi saját területét.
A következő lépés Kijev számára egyelőre a tagjelölti státusz megszerzése. A Maastrichti Szerződés 2. cikke kimondja, hogy a csatlakozás alapja a „közös értékrend”. Az ezzel kapcsolatos értékelést az Európai Bizottság végzi, ami általában másfél évig tart, de például Bosznia-Hercegovina 2016-ban kérelmezte a tagságot és még mindig nem kapta meg a tagjelölti státuszt. Ursula von der Leyen uniós biztos azonban azt mondta, hogy az ukránok „hozzánk tartoznak és osztják értékeinket”, ezért ígéretet tett arra, hogy Brüsszel már júniusban véleményt nyilvánít. A Bizottság után viszont még az Európai Tanácsnak is egyhangú döntést kell nyilvánítania, majd az Európai Parlament többségi szavazással adja meg a tagjelölti státuszt. De ez a folyamat sem feltétlenül gyors. Mark Rutte holland kormányfő őszinte értékelést kért Brüsszeltől, amelyben a hátrányokat is kidomborítják.
A tagfelvétel időnként ólomlábakon jár, sőt meg is rekedhet. Törökország például 1999 óta tagjelölt, de egyelőre esélye sincs arra, hogy az európai család részévé váljon, mert Recep Tayyip Erdogan rezsimje folyamatosan megsérti az emberi jogokat, s az ország értékrendjét tekintve inkább távolodik Brüsszeltől, mintsem közeledne hozzá.
Az Ukrajna tagjelölti státuszának megadására irányuló gyorsított eljárással kapcsolatban vélhetően mindenki egyetért. Ursula von der Leyen, mint mondta, „a hét minden napján, a nap 24 órájában” foglalkozik a témával. A csatlakozási tárgyalás azonban kemény diónak ígérkezik. Részint azon államok fenntartásai miatt, amelyek évek óta tárgyalnak, de még nem sikerült csatlakozniuk: Észak-Macedónia 2005-ben, Montenegró 2010-ben, Szerbia 2012-ben, Albánia pedig 2014-ben kapta meg a státuszt.
Németország, Belgium, Hollandia, Luxemburg és Franciaország nem is mutatott különösebb lelkesedést Ukrajna gyors csatlakozása kapcsán. Emmanuel Macron francia elnök emlékeztetett arra, világosan kell látnunk: még ha holnap megadjuk is a tagjelölti státuszt, mindannyian tudjuk, hogy a folyamat évtizedekig fog tartani. Olaf Scholz német kancellár a balkáni országok érzékenységét hangsúlyozta. Mark Rutte holland kormányfő pedig óvatosságra int.
Ukrajna ügyében több gond is felmerül. Egyrészt alapvető elvárás, hogy az adott országban béke honoljon és ne legyenek határvitái. Kijev ebből a szempontból is egyedi helyzetben van, egyelőre senki sem tudja, mikor ér véget a háború, mikor lesznek az országnak stabil határai. Hatalmas összegekre van szükség az újjáépítéshez
, amit az Európai Bizottság most legalább 500 milliárd dollárra becsült. De vajon jó helyre kerül-e ez a pénz? Korábban európai parlamenti állásfoglalás született az ukrán intézményekben tapasztalható óriási mértékű korrupcióról. Ursula von der Leyen múlt héten világossá tette: Az EU attól teszi függővé az újjáépítési tervet, hogy Ukrajna jelentős politikai és gazdasági reformokat hajtson végre.
Az EU reformelvárásai Ukrajnától: a közigazgatás modernizálása, a jogállamiság és az igazságszolgáltatás függetlenségének megteremtése, a korrupció és az oligarchák elleni küzdelem, egy tisztességes, fenntartható és versenyképes gazdaság kiépítése.
A személyes adatvédelemmel is akadnak gondok, Ukrajnában ez a kérdés teljesen megoldatlan. Pedig fontos minden témát tisztázni, hiszen Ukrajna (békeidőkben) 44 millió lakosával az EU ötödik legnagyobb országává válna méretét és súlyát tekintve.
A bővítési folyamat évek óta áll, a tagjelöltek lassan vagy sehogy sem haladnak az uniós elvárások gyakorlatba való átültetésével. Ugyan Csehország még Andrej Babis miniszterelnöksége idején azt ígérte, az ez év júliusától esedékes cseh elnökség prioritása lesz a bővítés felgyorsítása, Petr Fiala kabinetje azonban lassított ez ügyben. A csatlakozás témakörét ráadásul teljesen háttérbe szorította a háború, s annak minden gazdasági következménye. A prágai külügyminisztérium ugyan csúcstalálkozót szorgalmaz a nyugat-balkáni országokkal, de könnyen lehet, hogy ebből sem lesz semmi, mert konkrét ígéreteket nem tudnak tenni ezeknek az államoknak.
Mindez azt sejteti, hogy Kijev számára Brüsszel még nagyon messze van. Ezért vetette fel Emmanuel Macron, hogy új „európai politikai közösséget” kell létrehozni, amely „gyűrűként tekeredne az Európai Unió köré”. Ez persze aligha nyeri el az ukrán vezetés tetszését.
Bonyolult folyamat
A tagjelölti státusz elnyerése után 35 témáról indulnak tárgyalások, mivel a tagjelölt ország jogszabályait harmonizálni kell az uniós rendelkezésekkel. Az adózástól kezdve az igazságszolgáltatáson, az oktatáson, az egészségügyön, a bank-, energiaés agrárpolitikán, a vámügyeken, a közlekedésen, az emberi jogokon, a környezetvédelmen át az élelmiszer- és állategészségügyi szabályozásig.
Ha minden procedúra és ellenőrzés befejeződött, a csatlakozási szerződést az EU Tanácsának egyhangúlag, az Európai Parlamentnek pedig többségi szavazással kell jóváhagynia. A végleges döntést a 27 tagállam nemzeti parlamentjének kell meghoznia. Ez zsarolásra adhat lehetőséget az egyes tagállamok részéről, vagyis ugyanaz történhet, mint Svédország és Finnország NATO-csatlakozása esetén, amit Törökország csak feltételekkel hagyna jóvá. A minap például horvát akadémikusok nyílt levélben követelték, hogy Szerbia ismerje el a kilencvenes évek délszláv háborúiban a horvátok ellen elkövetett atrocitásokat, s ha ezt nem teszi meg, Zágráb ne járuljon hozzá integrációjához. Ezek a partizánakciók azonban nemcsak a kétoldalú kapcsolatoknak ártanak, hanem az adott ország közvéleményét is az EU ellen hangolják. Szerbiában például már kisebbségbe kerültek azok, akik szerint az országnak az európai családban a helye.
Az uniós csatlakozásról szóló tárgyalások évekig, de akár több mint egy évtizedig is eltartanak, mivel a 35 fejezetről a tagjelölteknek gyakran kétoldalú tárgyalásokat kell folytatniuk az egyes tagállamokkal, majd jelentést kell tenniük az Európai Bizottságnak, amely időről időre meghatározza az egyes fejezetek paramétereit és a célok elérésének időpontját. Horvátországnak például, amely pedig addigra már kilábalt az 1990-es évek balkáni háborúiból, ehhez egy teljes évtizedre volt szüksége. A bővítéshez vezető út néha olyan kanyargós, hogy az uniós intézmények maguk is meglepődnek, emlékeztetett a Corriere della Sera. Április 22-én az Európai Parlament külügyi bizottsága „sajnálatát fejezte ki”, amiért Albánia és Észak-Macedónia még mindig nagyon messze van a céltól. Több évet vett igénybe, amíg egyáltalán válaszoltak a kérdőívekre, s végül annyi papírt küldtek Tiranából és Szkopjéból Brüsszelbe, hogy több embernek kellett cipelnie a dokumentumokat. – R. T.
