Csákányi Eszter ballonkabátosan, a hétköznapok rutinjának fásultságával érkezik meg a Hölgyválasz Táncstúdióba, a 6Szín produkciójában. Tesz-vesz, belelapoz újságokba, kissé céltalannak tűnik Marosán Henriett balettmesterként. Elvan magában. Morfondírozik, töpreng, ide megy, odamegy a hosszúkás teremben, aminek egyik falát a táncgyakorláshoz elengedhetetlen hatalmas tükör borítja. Persze belenéz. Nem túl lelkes attól amit lát. De hamarosan kiderül, hogy az Amikor találkoztam Barisnyikovval című monodráma a tükörbe nézésről szól. „Ne a tükröt okold, ha a képed ferde”, mondja Gogol, és Csákányi most azt mutatja meg, hogy semmit nem akar a tükörre hárítani, amit egyébként a közönség tagjainak a képébe is beletol, mert mi pont szembe ülünk vele. Így nem csak magunkat, hanem valamennyi nézőtársunkat is óhatatlanul látjuk, mert a teremben nem oltják el a villanyokat, nem világítják meg a sötétből külön kiemelve, éles fényű fejgépekkel a színészt. Igaz, vannak színes lámpák, de azok feltehetően amúgy is a táncstúdió tartozékai, ami, bár Kálmán Eszter tervező betett néhány díszletelemet, kelléket, maga a natúr díszlet. El lehet képzelni, hogy művészi pályája elmúltával ez a koreográfus, balettmester legfőbb szakmai otthona. Némiképp retró, ahogy ő is az. A tükörbe nézés a múlt visszapörgetésére, de legfőképpen az öregedéssel való szembenézésre vonatkozik. Ami, ahogy az egykori pálya, küzdelmes. Meg kell szokni, hogy itt fáj, ott fáj, amott fáj. A valaha túlzottan igénybe vett lábak most benyújtják a számlát, és nem mindig hajlandóak megfelelően szolgálni. Ahelyett, hogy szó nélkül tennék a dolgukat, a boka, a térd sajgás, megmerevedés formájában „visszafelesel.”
Csákányi, aki már egészen fiatalon a külseje miatt önbizalom-hiányos Hermia a Szentivánéji álomban, majd az Yvonne, burgundi hercegnőben hamarosan lett a csúfok csúfja is, mer szembenézni a valósággal. Táncot imádó gyerekként azt is meg kellett tapasztalnia, hogy karcsú kislányként nem vették fel álmai helyére, a Balettintézetbe, mert a tapasztalt szakemberek valószínűleg már belelátták későbbi, erősebb alkatát. A Színház- és Filmművészeti Főiskolára sem járhatott. Feltehetően a kudarcokból is építkezett. Ezek is szervesülhettek bizonyos szerepeibe. A My Fair Lady Elizájaként például meglehetősen jól jöhetett, hogy szerepe szerint kudarcok sorozatán át kellett felküzdenie magát, elismertnek, végül sikeresnek lennie. Saját életével is lehettek párhuzamok. Ahogy, bár Marosán Henriett fiktív személy, vele is nyilvánvalóan temérdek a párhuzam. Sok tekintetben az időskori énjéből formálhatta a színészek világát érzékenyen értő Bíró Bence dramaturg. A fiatalkori ént pedig Bodor Johanna, Nem baj, majd megértem című remek önéletrajza ihlette. Ami addig tart, míg Ceaușescu diktatúrája elől Magyarországra nem emigrál. Odáig Bukarestben tanul balettet. A balett igényelte törvényszerű testi dresszúra mellé a nyakába kapja a drilles diktatúrát is.
Csákányi megmutatja azt az izzadtságos folyamatot, amiből a művészet csiholódik. Megmutatja, hogy „aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni.” De elénk tárja a művész szabadságát is. A hétköznapok nyűge közepette időnként elkiáltja magát, hogy „showtime!”, ilyenkor kivirul, hiszen attrakció következik. Kicsattanó életkedvvel produkálja magát. „Elszáll”. Igencsak szemlélteti, hogy a művészet nem csupán kemény meló, naphosszat való gyötrődés, hanem a szabadság legmagasabb foka és az élvezetek netovábbja. Azt már láttuk, hogy a balettrúdra még képes feltenni a lábát, de showtime idején azt is láthatjuk, hogy csinál még szabályos táncfigurákat, és kevésbé azokat, de ez egyáltalán nem szegi a kedvét. Pörög-forog, többször keresztül-kasul „zeli a termet, kinyílik, „viháncol”, nagyon él és nagyon átél. Megmámorosodik. Rajtunk kívül egyetlen társa ezen az estén a káprázatos színházi muzsikus, aki már sok színész partnere volt, annyira érti őket, hogy valósággal hozzájuk simul, Rozs Tamás. Nem csak zenél, ő is karakter, színészi képességekkel. Eljátssza, hogy elkésik, a tekintetével figyelemmel kísér mindent, együtt lélegzik a történtekkel, együtt énekel a balettmesterrel. És közben „nyüvi és nyüvi” a nagybőgőjét, amiből bármilyen zenei stílus, egész szám vagy részlet, hangfoszlány vagy zörej, mikor mire van szükség, előcsalható. Nem kísérőzenész, hanem alkotótárs.
Csákányi nem leplez semmit, teljesen kitárulkozik. Nincs látható smink, felvállalja a ráncokat, szarkalábakat, pluszkilókat, nincs paróka, nincsenek műkörmök, nincs semmi művi. Valódiság van. A tükör hű képének a megmutatása, sok humorral, öniróniával, néha már-már öngúnnyal, kiadós önismerettel. De közel sem arról van szó, hogy szinte folyamatosan nyomasztani akar bennünket, mint oly sokan teszik, monotóniába torkolló unalmassággal. Széles érzelmi skálán játszik. Előfordul, hogy kiszól nekünk, hogy most túlzottan lent vagyunk, és elmond két viccet. Máskor pedig igencsak érzékletessé teszi azt is, hogy milyen lehetett a román titkosrendőrség „vendégszeretetét” élvezni.
Jelképesnek tűnik, hogy mind Bodor Johanna, mind a világhírű táncos, Barisnyikov, akinek már csak az említésekor is erőteljes bizsergés fut át a balettmesternő testén, emigráltak a hazájukból.
Ez nem azt jelenti, hogy akár egyetlen direkt politikai utalás is elhangozna. Azt azonban igen, hogy azért az eléggé egyértelmű, hogy nem jó az általános légkör. Ahhoz képest ami kint van, ez a táncterem minden bizonnyal menedék, bár sok tekintetben leképezi a külvilágot. De leginkább Csákányi hiteles önarcképe, aki nem először rugaszkodik neki monodrámának, önálló estnek. Ha maradnak szabad szakmai vegyértékei, leköti őket. Összefoglalja, hol tart, hányadán áll magával és a világgal. Belesűríti a temérdek tudását egy-egy ilyen produkcióba. Amit balettmesterként láthatunk tőle, abban benne van mindaz, amit Kaposváron, a Katona József Színházban, a Krétakörben, az Örkény Színházban elsajátított. Ha középkoruktól kezdve a szerzők zöme mostohán bánik a színésznőkkel, és főleg férfiaknak ír jó szerepet, akkor Csákányi, rendszerint jó szemmel kiválasztva a segítőtársait, teremt magának méltó feladatot. Intenzív színpadi jelenléttel mozgatja meg öreg csontjait. Tekintélyes mennyiségű szöveggel tartja karban a memóriáját. Miközben neki-nekikeseredik, örömforrásként fogja fel saját magát is. Láthatóan élvezi, hogy még mi mindenre képes. De azt is mondhatnám, hogy már mi mindenre képes. Hiszen ugyan fogynak a test képességei, a színészi-emberi tapasztalat jócskán összesűrűsödött benne. Érdemes ezt behatóan tanulmányozni az Amikor találkoztam Barisnyikovval előadásán.
