Az európai háborúk sokáig provinciálisak voltak. Igaz, Róma fénykorában elfoglalta a Földközi-tenger medencéjét és csaknem 60 millió ember felett uralkodott. Napóleon seregei Moszkváig hatoltak, Spanyolországban is kalandoztak, de a Szent Szövetség végül csak a megtámadottak nevében diadalmaskodott. Adolf Hitler már világuralomra tört, revansista szándékain a Csehszlovákiát feldaraboló müncheni egyezmény (1938) sem változtatott. Ha az 1940-es amerikai elnökválasztáson az izolacionista és nácibarát szupermen, Charles Lindbergh indul és a választást – Roosevelttel szemben – esetleg megnyeri, Hitlert biztosan nem lehetett volna megállítani.
Ukrajna orosz inváziója azonban mindenképpen korszakhatárt jelent. Ez a történelem első, valóban globális háborúja, s csak súlyosbítja a helyzetet, hogy a harcot Putyin hagyományos fegyverekkel vélhetően nem nyerheti meg. Ráadásul a történelem riasztó módon ismétli önmagát: Hitler a hatalmát az I. világháborút követő weimari köztársaság cselekvőképtelenségének is köszönhette. Jó száz évvel később a „liberális” Nyugatot újra a szélsőséges nacionalisták (populista neonácik) támadják, s megfékezésükért Európa megint nem tett semmit.
Az új világhelyzet
Bertrand Badie, a párizsi Sciences Po professzora nemrég egy interjúban összefoglalta a lényeget. Szerinte a beszállítói láncok Covid utáni – immár a háború okozta – újabb szétesése, a globális energiafüggőség, az Afrikában várható éhínség és más gazdasági következmények miatt az orosz agresszióért a Föld valamennyi lakója máris súlyos árat fizet.
Az mindenképpen biztató, hogy a NATO-országok egy katonai agresszióra nem nyílt háborúval, hanem – a fegyverszállítások mellett – szankciókkal válaszolnak, akkor is, ha azok a gazdasági szférán messze túlmutatnak. A bankszámlák zárolásának, az utazások, a közösségi média vagy a sportesemények korlátozásának Oroszország nemzetközi kapcsolatokból való teljes kizárása a célja. Amerika nyilvánvaló geopolitikai érdeke a régi rivális maximális meggyengítése, de ez hosszú távon aligha lehet a „Nyugat” egyetlen törekvése. Az agressziót ugyan elítélte az ENSZ-tagállamok többsége, de csupán Putyin sarokba szorításától nem várható fenntartható béke, ezért az európai érdekek az USA nagyhatalmi törekvéseitől részben eltérnek. Földrészünk védtelenségét sajnos jól mutatja Bucsa, Mariupol és a többi ukrajnai város tragikus története. Egy idén március 21-én elfogadott uniós cselekvési program, az úgynevezett Stratégiai Iránytű (A strategic compass for a stronger EU security and defence in the next decade) e gyengeség felismerésének – talán még időben érkező – első jele.
A Tanács által jegyzett dokumentum lakonikus értékelése szerint Európába visszatért a háború. Az Uniónak a klímaválsággal, valamint a világjárvány és a semmivel nem igazolható orosz agresszió súlyos gazdasági és társadalmi következményeivel egyszerre kell megküzdenie. Ukrajna uniós felvétele azért is fontos lenne, mert számára a tagság – legalábbis a hatályos nemzetközi jog szerint – komoly védelmet jelentene. A NATO-szerződés naponta emlegetett 5. cikke mellett az Európai Unióról szóló Szerződés is tartalmaz ugyanis szolidaritási elemeket. Ha valamely tagállam területe ellen fegyveres támadás indul, akkor a többi tagállamnak minden rendelkezésre álló eszközzel segítenie kell. Ukrajna csatlakozásához az elvi egyetértés biztosan meglenne, de a tagállamok egy része talán már unja a „keletiek” extra bevételszerzésre irányuló vétóit, ezért nem igazán híve a gyorsított felvételnek.
A globális problémák (gazdasági válságok, a közelgő klímakatasztrófa, a világjárványok kialakulása) – az atomháborút emlegető oroszok miatt – minden korábbinál fenyegetőbbé váltak. A Tanács a legnagyobb veszélyt mégis abban látja, hogy a II. világháború után kiépült nemzetközi rend folyamatosan erodálódik és a Moszkva által alkalmazott új „katonai módszerek” kezelésére – amilyen például a nemzetközi élelmiszer-kereskedelem blokkolása – már nem alkalmas. Ezért a multilateralizmus és a szabályokra épülő világ védelme érdekében a nyugati hatalmak részéről egyfajta „nagy ugrásra” lenne szükség. Tegyük mindjárt hozzá: az alapszerződéseknek is hatékonyabban kellene védelmezniük a valódi (nemcsak verbális) európai egységet. A jogállami normák semmibevételének vagy a vétózsarolásnak a szankcionálása ugyanis a nemzetközi rend megőrzésének is elemi feltétele.
A Tanács azokkal ért egyet, akik szerint szétesett világunk egyik meghatározó szereplője a gazdasági és katonai nagyhatalom Kína. Peking Európa számára egyszerre jelent verseny- és vetélytársat, együttműködő partnert és – a regionális konfliktusokban való egyre intenzívebb szerepvállalása miatt – rendszerszintű kockázatot. Az EU ezért védeni kívánja azokat az értékeket és elveket, melyeket elsőként a II. világháború után született nemzetközi jogi dokumentumok rögzítettek. Az Iránytű azzal utal a 2022. február 24. óta létező, „jogon kívüli világ” veszélyeire, hogy az ENSZ Alapokmányát, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezetet, illetve a Helsinki Záróokmányt külön kiemeli. Európa abban is bízik, hogy a kínai fenyegetés miatt létrejött biztonsági együttműködés (QUAD) idővel egyre szorosabbá válik. Az Egyesült Államok, Japán, India és Ausztrália vezetői a napokban Tokióban találkoztak. Bár India továbbra sem ítéli el az orosz agressziót, a kínai expanzió a Csendes-óceán térségében remélhetőleg a négy nagyhatalmat is összehozza.
A Stratégiai Iránytű fő fejezetei
A dokumentum szerint a korábbiaknál ellenségesebb biztonsági környezet megköveteli az Európai Uniótól, hogy erősítse azokat a képességeit, amelyekkel – szükség esetén – megvédheti állampolgárait. Az EU egyúttal a globális és transzatlanti biztonság erősítéséhez is hozzá kíván járulni, de nem helyettesíti, csupán kiegészíti a NATO kapacitásait. Ez utóbbiakat ugyanis a tagok számára továbbra is a kollektív védelem alapjának tekinti. Az uniós biztonság- és védelempolitikának négy, egymással összefüggő pillérre – cselekvés, biztonság, befektetés és partnerség – kell épülnie.
Válság kirobbanásakor mindenekelőtt gyors és határozott cselekvésre van szükség. Az EU ezért viszonylag erős, akár 5000 katonát számláló „gyors-bevetési egység” létrehozását tervezi. Az ukrajnai háborúban azonban azt látjuk, hogy a katonai siker már nem elsősorban a haderő létszámán, hanem a felkészültségen, a digitális technológiák kezelési képességén, adott esetben a kiberhadviselésben való jártasságon múlik. Ezt a célt szolgálja az európai védelmi és biztonságpolitikai szakértők közös képzése és felkészítése arra, hogy különböző válságövezetekben lehetőleg azonnal bevethetőek legyenek. A gyors és rugalmas reagáláshoz természetesen nagyobb pénzügyi szolidaritásra is szükség lenne: ehhez a 2021 óta létező Európai Békeprogram (European Peace Facility) már megteremtette a kereteket.
A nem szakértők számára is nyilvánvaló, hogy napjainkban a kiberbiztonság a fegyveres erők és a civil társadalom számára – a szó szoros értelmében – létkérdéssé vált. Az EU jelentős mértékben növelni kívánja hírszerzési és elemző kapacitásait, ami a hibrid fenyegetések észleléséhez és a gyors reagáláshoz egyaránt nélkülözhetetlen. Az Iránytű a kiberdiplomácia és az információk manipulálásának eszköztárát is az azonnali fejlesztési feladatok között említi. Ezen kívül az EU védelmi politikájába a jövőben az űrstratégia mellett a tengerbiztonsági szerepvállalás erősítése is beletartozik.
A befektetési és a partnerségi pillérek arra utalnak, hogy a tagállamok lényegesen növelni fogják védelmi kiadásaikat. A közös fejlesztésekkel nemcsak a technológiai és ipari függőségek, hanem a költségek is csökkenthetőek lesznek. Az országokra szabott kétoldalú partnerségi kapcsolatok pedig – az Egyesült Államok mellett – az azonos elveket vallókra, így az Egyesült Királyságra, Kanadára, Norvégiára és Japánra is kiterjednek.
Európai konföderáció?
Az európai konföderáció bevezetésének Enrico Letta, volt olasz miniszterelnök az egyik legismertebb szószólója. Az elképzelés szerint az Európai Unióba igyekvők (Ukrajna, Grúzia és Moldova mellett a balkáni államok) az integrációhoz egy ideig lazábban, nem teljes jogú tagként csatlakozhatnának. A konstrukció előnye, hogy a tagjelöltek a szélesebb európai politikai közösségnek akár már az idén részesei lehetnének. Ugyanakkor maradna elegendő idejük az integrációs felkészülés bonyolult szakmai feladatai (például a jogharmonizáció) elvégzésére.
A válság megoldására természetesen Brüsszelben sincsenek csodaszerek. Az Európai Tanács eredménynek tartja a május 30-án hozott, újabb egyhangú döntést, pedig tudnia kellene, hogy az olajembargó ügyében a látszategység fenntartása a jövőben még sokba kerülhet. Már-már bohózatba illő, gyakran ismétlődő történet, hogy az Európai Unió meghátrál a magyar kormánnyal szemben, miután az – vétójogával fenyegetve – lényegében bármit megtehet. Annak ellenére, hogy a helyzet változóban van: az Ukrajna elleni háború a „testvérinek” mondott lengyel-magyar barátságot is kikezdte. Ráadásul a szejm a napokban a lengyel legfelső bíróság fegyelmi kamarájának megszüntetését is megszavazta, így az uniós pénzek folyósításának Varsó esetében várhatóan nem lesz további akadálya. A lengyelek a Budapesttel való véd- és dacszövetségből bármikor kiléphetnek, ami lehetőséget kínál arra, hogy Brüsszel a 7. cikk szerinti eljárást már csak ellenünk folytassa. Az Orbán-kormány szavazati jogának felfüggesztése a civilizált Európa számára megkönnyebbülés lenne. Ezt azért jó volna elkerülni, mert már a jelenlegi párialét is egész Magyarország szégyene.
