Két éve a Föld emberi népessége újra megpróbálta az eszébe vésni, mennyire fontos a kézmosás. Még mindig nem ez a norma, noha az általános óvodai nevelés igencsak sarkalatos pontja: vécézés után, evés előtt moss alaposan kezet!
De mit tegyünk, ha – hogy egy bornírt képzavarral éljek – a globalizáció korában a laposföld-hívők és a rezsibiztosok intelligenciája határozza meg az átlagot? Pont, mint 170 éve, amikor viszont maga az orvostársadalom találta teljesen abszurdnak, hogy boncolást követően a meleg víz, a szappan és a körömkefe alapos használata után lásson neki egy szülés levezetésének. Istentelen és a világi hagyományoktól is elrugaszkodott metódusnak tartották ezt a számukra lealacsonyító – ilyet csak egy szülésznő tehet! –, a tudományuk által vissza nem igazolt eljárást (mivel ki sem próbálták). A gyermekágyi lázban elhunyt nők hihetetlenül magas halálozási rátáját egyszerűbb volt az erkölcsiségükre (pfuj, biztos élvezték a testi kapcsolatot!), a csillagok fura konstellációjára, a hőmérsékletre, a légnyomásra, s hasonló korabeli tudományos ezotériára fogni. A lényeg, hogy nők millióinak gyilkosai megőrizzék – megingathatatlannak vélt – tekintélyüket, hatalmukat, társadalmi pozíciójukat és megbecsültségüket. Férfiasságukat.
Erre jön egy nyikhaj, ámbár tehetséges orvos a peremvidéki Magyarországról, és rendületlenül azt szajkózza, hogy statisztikailag bizonyítva látja, ha a kedves professzorok nem egymás kezét szorongatják meleg barátsággal, ellenben beszappanozzák a kezüket, kevesebb fertőző baktérium (főleg hullaméreg) jut a szülő nők szervezetébe.
No de ilyet!
A norvég szerző 1968-ban írt drámája nem csak az anyák megmentőjét állítja középpontba posztbrechti darabjában. Hanem a kézmosás fontosságát a prostituáltaktól, a szageltüntetést (klórmész) pedig a latrinaürítőtől eltanuló bécsi-pesti orvos alakjában az egész konzervatív-hierarchikus társadalmi rendet megkérdőjelező embert, aki az ostobaságellenessége mellett a kevesek kényelmét szolgáló hatalom ellen küzd – ez egy tekintélyellenes színmű, ahogy az alcíme is állítja.
Soha aktuálisabb nem is lehetne! A főszereplő hazájában éppúgy, mint szerte a világban. Színházi előadása maga lenne a lázadás (már ha tudja még valaki értelmezni ennek a szónak a jelentését?…).
Maga a darab is egy színházi előadás keretében kezdődik, forradalmi diákok törnek be a kőszínházba, azt követelve, hogy a szórakoztató-semmitmondó-operettiáda helyett valódi színjátszás történjen a kulisszák között, ami az őket körülvevő aktuális valóságról szól. (Semmi beugrok a nagybőgőbe-lakodalmas folk…) Kezdetét is veszi a „dupla béléses” színmű második keretjelenete, ahol Semmelweis elévülhetetlen érdemeit ünnepli az akadémiai tudóskör – noha épp olyan obskúrus módon, ami ellen a felvilágosodás éthoszától hajtott doktor szót emelt és cselekedett anno.
Semmelweis életének húsz évét villantják fel az egyes jelenetek, ahogy megpróbál végeláthatatlan küzdelmet folytatni felfedezésének érvényt szerezve. S bár mellszobra a szerzői instrukciók szerint végig a színpadon áll, Bjørneboe nem emeli piedesztálra hősét: Semmelweis nem félisten, esendő ember, túlhajszolt, idegeskedő, néha agresszív, elkeseredésre és kishitűségre hajlamos, tétova, kivéve, ha kurvázik, alkoholizál stb. És ellenálló is – hiszen, ne feledjük, az európai (levert) forradalmak korában él, mikor a politikai és társadalmi rend megváltoztatására igény mutatkozik nem keveseknél. Ahogy 1968-ban, a darab megírásakor is.
Világméretű változásra van szükség, az elmékben is – sóhajtozták szétszórt milliók a foteljeikben okoseszközeiken pötyögve a „minapi” vírusjárvány kitörése-elterjedése idején. Ma ellenben már azon tűnődnek, hogyan tudnának bármely egérlyukba visszahúzódni, szembesülve kívánságuk bekövetkeztével, mely éppen nem embertársaik elmebeli változásának, hanem csupán természetes működésének köszönhetően elhozta mindenki számára ismét a csúf új világot.
Bjørneboe színműve a leghatásosabb, mindenki számára közérthető módon érzékelteti az emberi természet mindenkori, faékegyszerű mozgatórugóit, mellyel szemben a lázadás is szükségszerű, ahogy elbukása is. S amelynek része, hogy a hatalmi rendszer integrálja, adoptálja (vagy akár maga szítja ellenőrzött módon) ezt a zendülést.
A magyar kiadáshoz Domsa Zsófia írt, a szerzőt és darabját kontextualizáló, remek utószót. Könyvheti listájáról ne maradjon le ez a kötet sem!
(Ford. Patat Bence. Cser Kiadó, 2022. 222 o.)
