- Színpompás keserűség - Márton Lászlóval arról, kinek mi jár vagy jut

Különleges helyet foglal el írói életművében új regénye, mert önéletrajzi ihletésű. Mi késztette most, hogy megírja saját szembenézése történetét?

Minden olvasónak azt javaslom, tekintse színtiszta fikciónak ezt a könyvet, és higgye el, minden egybeesés a véletlen műve. Ez regény, nem vallomás vagy önéletírás. Az író fegyvere, hogy határozott érzelmi távolságot tart hősétől, és nem arra biztatja az olvasót, hogy közel hozza a hőst a szerzőhöz. Az én személyem és életem a legkevésbé sem érdekes. Afféle magánemberi élet. Ami érdekes, az a szöveg. Annyi elmondható, hogy a történet hőse, akit Por Zsoltnak hívnak, körülbelül velem egyidős, így nagyjából azokat a nemzedéki tapasztalatokat hordozza, mint én, azaz beleszületett az érett Kádár-rendszerbe, és még viszonylag fiatalon élte meg a rendszerváltást.

Apránként adagolja a részleteket, ezekből kell megkonstruálnunk Por Zsolt családjának történetét. És látjuk, a történelem lenyomata mélyen ott van a személyiségek alakulásában, kapcsolataikban, mi több, ezt tovább is örökítik a következő generációknak. Hány generáció kell, hogy a társadalom képes legyen kiheverni egy-egy történelmi traumát?

Sajnos én ebben a tekintetben eléggé borúlátó vagyok, úgy látom, a történelmi traumák és egy elhazudott társadalom beidegződései egymásra rakódnak és összeadódnak. Igazából meg sem emészti a társadalom az egyiket, és már jön a másik. Ez már legalább kétszáz éve így megy. És nem igazán látom az alagút végét.

Ismert, világszemlélete igen pesszimista és sötét, de itt mintha az egyéni élet tekintetében mégiscsak lenne kiút.

Az a felszólítás, mely szerint „ismerd meg önmagad!”, nagyon sokat tud segíteni. Így esély az egyéni élet­utakban valóban lehetséges. Történetem hőse Münchhausen báróhoz hasonlóan saját hajánál fogva kihúzza magát a mocsárból. Ha valakiben kellő elszántság és tisztánlátás van, még a rossz irányba induló életpályát is korrigálni tudja. Nevezzük új könyvemet egy korrajzzal kombinált lélektani fejlődésregénynek. Hiszen ha meg akarjuk mutatni hősünket, akkor meg kell mutatni a társadalmi környezetet is, és erről gondolni kell valamit.

A Kádár-rendszerről, az azt megelőző és követő évtizedekről is, még akár jelen korunkról is. Ezt kellett beleszőni a történetbe, és arra kell biztatni az olvasót, hogy ezen gondolkodjék el. A gondolkodás már önmagában is katartikus hatású lehet.

Valóban, a háttérben más életsorsokat is felvillant, egy egész tablót látunk, és ezen a tablón különböző túlélési stratégiákat. A hazugságokba meneküléstől a hétköznapi fasizmusig és megúszásra játszásig. Ezek azonban tényleg csupán a túlélést szolgálják, nem visznek előrébb. Por Zsolt is az érzelmi elhatárolódást választja.

Végtelenül sok megnyomorított embert és tönkretett életutat láttam. Ezek nevezhetők variációnak egy témára. És a társadalom hazug és bornírt volta hazuggá és bornírttá teszi a benne élő embereket is. Hacsak valaki nagyon tudatosan nem próbál meg­küzdeni ellene. Ami az emberek töredékére jellemző csupán, és még az ilyen irányú törekvések sem biztos, hogy mindig sikeresek. És még ha sikeresek is, akkor is kíméletlenné és érzéketlenné tudják tenni azt, aki ezt végigcsinálja. Ugyanakkor azt látom, hogy nincs más választás. Kíméletlennek kell lenni, és bátran szembe kell nézni azokkal a dolgokkal, amik szennyes árként sodorják magukkal az életeket. Persze nem mindegy, hogy egy adott közeg ezt lehetővé teszi-e, még ha nehézségek árán is, vagy ez tökéletesen lehetetlen. Az én szereplőm talált egy olyan rést, amelyben ki tudta vívni csekély hatókörű, de mégis létező szabadságát. A szereplőm egész addigi élete ellenszegülés volt.

Ám az ellenállásból, érzelmi elhatárolódásból eljut a valakihez tartozásig, a kötődni tudásig a szerelem révén.

Úgy lehet emberhez méltó életet élni, ha az ellenszegülést valamiféle elfogadás vagy azonosulás is kiegészíti. Persze ez nem könnyű dolog, ha valaki ellenszegülésre van edződve. Megtanulni a másik ember elfogadását, szeretetét.

Családjától viszont teljesen elvágja kötelékeit, teljesen kiszakad abból. Ez sem igazán nevezhető szembenézésnek, inkább csak elmenekülés, még ha a túlélés érdekében, önvédelemből is.

Nem tudom, hogy a kettő, az elhatárolódás és a szembenézés kizárja-e egymást. Itt egy radikális viselkedést mutattam meg. De hát kicsit nem lehet elszakadni – ez megint csak egy felismerés, és megvan a következménye.

A mérgező kapcsolatokból csak a radikális kiszakadás jelenthet megoldást. Aminek vállalni kell érzelmi súlyát. De az embertelenség elleni küzdelem a küzdőt magát is embertelenné teszi. Kérdés egyébként, ha van egy társadalmi közeg, amellyel szemben valakinek negatív attitűdjei vannak, és ez párosul a családi közeggel szembeni negatív attitűdökkel, van-e egyáltalán lényeges különbség az elfordulás, a befelé fordulás, a menekülés vagy a totális lázadás között. Szerintem csak fokozati különbségek vannak.

Por Zsoltot hajtja egy kérdés, egy titok, hogy megtalálja édesanyja öngyilkosságának valódi okát és felelősét.

Nem is annyira titok, inkább elhallgatás, elhazudás, el nem mondás, kibeszéletlenség ez. És tulajdonképpen nem az édesanya halála az első ilyen, hanem például az is, hogy Nagyanya és Anya hogyan élte túl az 1944–45-ös évet és a deportálást. Vagy az apa hogyan élt, mielőtt a hős megszületett. Igazából mindenhol hazugságba és elhallgatásba ütközik. És egyik lényeges felismerése, hogy joga van tudni az igazságot, de éppígy joga van nem tudni is. És ő végül ez utóbbit választja. Ezzel pedig egy jókora terhet kidob a léghajóból.

Azért nem akarja, mert nem egy válasz létezik, az igazság összetettebb, és éppígy nincs egyetlen felelős sem? Vagy, mert rájön, nem vinné előrébb, nem vezetne gyógyuláshoz, így nem adna kiutat sem, ha megtudná, mi az igazság?

Rájön, hogy kizárólag hazugságokat tudhat meg csupán, kizárólag egyik fajta vagy másik fajta hazugság létezik. Így egy idő után úgy dönt, nem akar megtudni semmit.

Saját történetét vizsgálva sem juthat el az ember a teljes igaz­sághoz?

Hősöm gyarlóságaival és gyengeségeivel együtt kudarcra van ítélve, legfeljebb sikerül menekülnie. Ha nem lehet feldolgozni, egy megoldás van, kidobni. Ez derül ki a hős számára legalábbis. Egy banális sorsot akartam megírni. Ami a Kádár-korszak hétköznapiságának jegyében telik.

Mit ért banális alatt?

Attól tartok, szinte mindenki tele van traumákkal a nemzedékemből, csak éppen nem mindenki ismeri fel. Hősöm stratégiája viszonylag ritka, többnyire úgy tesznek nemzedéktársaim, mintha mi sem történt volna. Megpróbálnak megúszni, megpróbálnak nem szembenézni, milyen sokkok érték őket vagy szeretteiket. Ha gyűjtőszenvedély élne bennem, akkor most ezerszámra tudnék történeteket mondani, de jó néhányat még így is tudok. Hogy egy szeretett pályatársamra gondoljak, Borbély Szilárd a Nincstelenekben egy másik életutat ír le, amiben jóval később, ám még brutálisabban csapott le a visszahatás. Könyve hasonló vállalkozás, de tragikusabb kimenetellel, mert magát Borbély Szilárdot maga alá temette.

Számtalan variáció van, ki hogyan próbálja és tudja vagy nem tudja feldolgozni azokat a traumákat, amik nem kizárólag az ő személyére voltak rámérve. A magyarok minduntalan vereséget szenvednek, saját hibájukból, de kevesen hajlandók ezzel szembenézni. A magyar társadalom nem tud okulni ’56-ból és a második világháborúból. Nem azt látni, hogy közös nevezőre jutnánk bármiben is.

A társadalom legsúlyosabb mulasztása, hogy nem néz szembe az előző nemzedékek balfogásaival – írja a regényben. Volt nemrég egy tévésorozat, A besúgó címmel, ami igen megosztotta a véleményeket: egyik tábor szerint kártékony csúsztatásaival, tévesztéseivel és hamis képet sugall, a másik szerint akárhogy is, a közbeszéd részévé tette ezt a témát, és az ifjabb generáció szembenézésigényét mutatja. Ön mit gondol erről?

Ha nem hazudnak eleget az idősek, akkor hazudnak a fiatalok. Nagyon nehéz erről hitelesen beszélni, és eddig még senki sem beszélt róla. Tudnánk, ha nagyon akarnánk. Hogyha valaki, akinek erről konkrét tapasztalatai vannak, például mert beszervezték, ezzel valahogy számot vetne. Meg sem próbálták. Mindig azt látni, hogy az önigazolás kényszere vagy kívánalma sokkal erősebb az igazság feltárásának vágyánál. És ezen a bozóton soha nem fogjuk átvágni magunkat. Mert már 1848–49-nél sem tudjuk az igazságot, és ott is mindig mindenki hazudott, dicső nemzeti múltat. És ezek a hazugságok időközben kanonizálódnak. Kemény Zsigmond Forradalom után című, keserű szembenéző munkájában, ami miatt közgyűlöletnek is örvendett, még megpróbált ilyesmit tenni. Vagy Széchenyi bolondokházában írt kései műveiben. Jókaitól kezdve sokan másokig belelovalták magukat egy illúzióba, ami valójában mérgező volt. De nem ez az első elhallgatott történelmi pöcegödör, amelyből időnként megpróbáljuk – Mészöly Miklós szavaival szólva – kikaparni a nagy nemzeti lyukas mogyorót.

Bibó Istvánnak diagnózisa mind a mai napig igaznak látszik. A túlfeszült lényeglátás és a hazug realitás között nem létezik átjárás. Nem létezik olyasféle csere, ami a hazug realitást megfosztaná hazug voltától és a túlfeszített lényeglátást mentesítené a feszültség egy részétől. Fontos tisztán látni társadalmi mechanizmusokat, ami átível évszázadokon és folyamatosan pusztít. Bár attól tartok, a tisztánlátás sem segít túlságosan sokat, de mégis jobb látni, mint nem látni.

 A címbéli kárpótlás kétféleképp is érthető. Társadalmi szinten: itt nincs. Gyilkos iróniával leplezi le hazug voltát – életvesztésért egy márkás túrabakancs vagy üveg pezsgő ára jár.

Bármennyit is adnának, hazugság lenne. Hazugság, hogy kárpótlást lehet adni egy meggyilkolt életért. Nem, ezt nem lehet kárpótolni. Itt jóvátehetetlen kár érte nemcsak az egyes családokat, de az egész magyar társadalmat. Például demográfiai következményei vannak – ma Nagyváradnak húsz százalék alatti a magyar lakossága, mert a zsidó magyarok haláltáborba kerültek. Ugyanakkor értékelni kell, hogyha egy állam, ha megkésve is, szánalmasan kicsinyes módon is, de mégis megpróbál valamit törleszteni.

A magánéletben viszont Por Zsoltnak lett kárpótlása: a rossz egyharmad után kétharmad jó élet. Magunkat még kárpótolhatjuk?

A címben foglalt kárpótlás igazi jelentése valóban az, hogy egy rosszul induló élet jóra fordult. Mondjuk úgy, hogy létezik menekvés. Ha valakiben van kellő erő és elszántság, akkor sokat tehet életútja jobbra fordítása érdekében. Itt legalábbis így alakul a cselekmény, de ettől még nincs happy end. Szó sincs róla, hogy jól végződik a történet, hiszen azzal a mondattal ér véget, hogy Önnek már nem jár semmi. Ám a keserűség, a veszteségtudat is akkor érvényes, hogyha legalább egyvalaki azt gondolja, lehet jobb is, ha ennek a perspektívája legalább felvillan. E nélkül egyhangú és szürkévé lenne a keserűség. Én viszont a színpompás keserűséget és pesszimizmust szerettem volna megmutatni.