Utólag visszatekintve, azzal a két szerencsétlen dobással kezdődött az egész. A játszótér kosárlabdapályáján délutánonként a környék tinédzserei alkalmi csapatokba verődve kosaraztak. Verpeléti úr a téren átvágva, ha éppen nem sietett, időnként megállt egy pillanatra, és érdeklődéssel figyelte a játékot. Egy ilyen alkalommal a labda kigurult a pályáról, épp a lába elé. Felvette, de ahelyett, hogy visszadobta volna, önmaga számára is váratlanul a labdát pattogtatva besétált a pályára. Bár a zakó korlátozta a mozgásban, néhány méterre a palánktól a meglepett fiúk tekintetétől kísérve kosárra dobást kísérelt meg. Több mint harminc éve nem volt labda a kezében, de az annak idején oly sokszor ismételt, beidegződött mozdulatsorra tökéletesen emlékezett a teste. A megítélése szerint szakmailag kielégítő dobás után a labda lepattant a gyűrűről, de megint pont eléje. A második dobásnál erősen koncentrált, a labda ezúttal csont nélkül hullott a kosárba, majd ezt követően dicsősége teljében levonult a pályáról. A váratlan mutatványból szokás alakult ki. Amikor a srácok észrevették, hogy közeledik a pálya felé, íratlan szabályként megszakították a játékot, és odapasszolták a labdát a hóbortos öregnek, aki mögött szemlátomást komolyabb kosarasmúlt állhatott. Hallgatólagos megállapodásuk szerint két dobás volt engedélyezve – hol sikerült, hol nem –, majd miután mindig udvariasan megköszönte a lehetőséget, folytatta útját.
Egy nap, szokás szerint, hat-hét méterre a palánktól beleállt a tempódobásba, felugrott, és elengedte a labdát. A dobás íve azonban rövid lett, a labda nem érte el a gyűrű magasságát. A palánk alatt álló egyik fiú elkapta és visszadobta, mint máskor. Második dobása is rövidre sikeredett, a labda megint a gyűrű előtt esett le. Hát akkor ennyi volt, vonta le a következtetést Verpeléti, és megszégyenülten továbbállt. Tudta, hogy ez volt élete utolsó kosárra dobása.
De bármennyire is lényegtelennek tűnő epizód volt ez a kis bohókás játék, egy pillanatnyi kitérő a hétköznapok rutinjából, valamiért nem tudta megemészteni a kudarcot. Nem talált rá más magyarázatot, mint hogy a csibészek gyerekes csínyből körülbelül harminc centivel feljebb rakhatták a palánkot. Most így, utólag felidézve a jelenetet, még látni is vélte a kajánul röhögő arcokat. Ettől fogva, ha átvágott a téren, ügyelt rá, hogy messze elkerülje a kosárpályát.
Verpeléti a gerincproblémái miatt rendszeresen úszott, lehetőség szerint mindennap fél órát. Négy hosszt, azaz száz métert mindig három perc alatt tett meg, a fele távot gyorsban, a felét háton, időnként egy-egy hossz mellet is beiktatva. Jólesően konstatálta, hogy teljesítménye azonos szinten van már vagy húsz éve, nem fog rajta az idő. Fél óra alatt ezer méter, kőbe vésve.
Azonban néhány hónappal az utolsó kosárra dobása után észrevette, hogy az uszodai faliórán a másodpercmutató gyorsabban mozog a szokottnál, ugyanis tíz másodperccel tovább tartott a százméteres táv megtétele. Hogy kizárja a tévedés lehetőségét, a következő száz méternél ügyelt rá, hogy a megszokott sebességgel ússzon, se gyorsabban, se lassabban. Az eredmény ugyanaz, megint három perc tíz másodperc, tehát az óra nyilvánvalóan siet. Ellenőrzésképpen ezután minden erejét latba vetve úszta le a következő száz métert. Ahogy teljesen kifulladva a falhoz ért, felnézett az órára. Három perc öt másodperc. Ezzel számára beigazolódott, hogy az óra elromlott. Néhány közömbös mondat közben mintegy mellékesen megemlítette az úszómesternek, hogy bár tulajdonképpen szóra sem érdemes, de mintha valami probléma lenne az órával. Az úszómester unottan a karórájára pillantott, és közölte, hogy a falióra pontosan jár. Miután nem akarta, hogy egy bogaras nyugger akadékoskodásának fogja fel az észrevételét, Verpeléti zavartan mindössze annyit jegyzett meg, hogy egyáltalán nem lényeges a dolog, felejtse el, és eloldalgott. Attól fogva nem számolta a hosszakat, fél órát úszott, és kész. A testmozgás a fontos, nem a performansz – látta be –, legalább megszűnik a saját magával szembeni megfelelési kényszer. Micsoda marhaság figyelni az órát, mikor a hangsúly a lazuláson van. Végül is kinek akar bizonyítani, és mit?
Valamivel azután, hogy az uszodai falióra sietni kezdett, egy kisebb megfázás miatt néhány napig nem mozdulhatott ki otthonról. Felgyógyulása utáni első sétája során feltűnt neki, hogy valami nincs rendben a környék utcáival. Pontosabban átalakult a megszokott domborzat. Meglepetve tapasztalta ugyanis, hogy bármilyen irányban indul, valamennyi utca emelkedik, ráadásul elég meredeken. Nem az van, hogy egyszer felfelé kell mennie, egyszer pedig lefelé, ami természetes lenne, hanem mindig csak felfelé. Pedig meg mert volna esküdni rá, hogy jó néhány utca eddig vagy lapos volt, tehát nagyjából vízszintes, vagy lejtett. De most meg kellett állapítania, hogy a lábadozással töltött néhány nap alatt beállt topográfiai változás azt eredményezte, hogy szokásos délutáni sétája végére alaposan megizzadt, holott előtte meg se kottyant neki. Hazatérve, egy kis időre még le is kellett dőlnie, melyet akkor még a betegség okozta legyengülésnek tulajdonított. Azonban háziorvosa tanácsára hiába növelte meg vitaminadagját, és egészítette ki mindenféle addig sosem hallott nyomelemekkel, megszokott sétaútvonalán továbbra is minden utca mindkét irányban felfelé tartott, és ugyanolyan csatakosan és fáradtan ért haza, mint az előző napokban. Nem beszélve arról, amit csak később vett észre, hogy ráadásul mintha az utcasarkok közötti távolságok is megnőttek volna.
De különös módon nemcsak az utcák, a nadrágjai is hosszabbak lettek. Egy reggel, amint a lakásból való kilépés előtt az előszobai tükörben rutinszerűen ellenőrizte a ruházatát, észrevette, hogy a bokája felett a nadrágszára harmonikába gyűrődött, a hajtókája pedig majdnem teljesen ráfekszik a cipőjére. Amennyire lehetett, feljebb húzta a nadrágját, de a látvány nem sokat javult. Ha megpróbálta tárgyilagosan szemlélni magát, el kellett ismernie, hogy meglehetősen komikus hatást kelt, nem véletlenül viselnek a cirkuszi bohócok túlméretezett nadrágot. Már csak a vízzel teli vödör és a létra hiányzik a kellékek közül, gondolta. Élve a gyanúperrel, amint hazatért, azonnal felpróbálta az összes régebbi nadrágját, mellesleg mindegyik régebbi volt. Az eredmény, hiába reménykedett halványan, ugyanaz volt: a nadrágszárak bokánál harmonika alakzatot vettek fel. A különös jelenségre nem talált más magyarázatot, mint hogy nyilván elfáradt a szövet, meglazulhattak a fonalak, ez okozhatja a nadrágszárak megnyúlását. Ezen könnyen lehet segíteni, gondolta, és egy szabóságban felhajtatott valamennyit a nadrágjai hosszából. Viszont, ami még különösebbé tette a dolgot, hogy a nadrágok a deréktájon meg összementek, így a derekukból viszont ki kellett engedni, vagy betoldani egy darabot, mivel némelyiket már be sem lehetett gombolni. Mivel a szabászati beavatkozásnak ez a része korlátokba ütközött, a nadrágok java részétől szívfájdalommal búcsút kellett vennie.
Fiatalabb korában kedvtelve nézegette a nőket a buszon vagy a villamoson. Elidőzött az arcokon, tekintete végigsimított a hajakon, majd a nyak hajlatánál lejjebb kúszott, és ábrándozva megpihent a domborulatokon. Előfordult, hogy visszanéztek rá, egy pillanatra összeakadt a tekintetük, és ez kellemesen bizsergető érzéssel töltötte el.
Aztán fokozatosan láthatatlanná vált. Az idő múlásával ugyanis tapasztalnia kellett, hogy a nők közömbössé váltak iránta. Nemhogy nem viszonozták a tekintetét, hanem átnéztek rajta, mint az ablaküvegen, ami különösen azért volt fájó, mert az elhidegülés nem volt kölcsönös. Kénytelen-kelletlen beletörődött, majd lassanként az ő érdeklődése is alábbhagyott. A láthatatlanná válás folyamatának következő fokozataként az üzletekben akár órákat is bolyonghatott anélkül, hogy a személyzet megszólította volna. Hozzá kellett szoknia, hogy az éttermekben, kávéházakban a pincérek pillantásra sem méltatva elrohannak az asztala mellett, és a nálánál jóval később érkező fiatalabb vendégeket előbb és barátságosabban szolgálják ki, mint őt.
Majd elérkezett a pillanat, amikor teljesen láthatatlan lett. Láthatatlanabb H. G. Wells láthatatlan emberénél, mert annak legalább a ruhája látszott, míg neki az sem. Azt észlelte, bármennyire is igyekszik kitérni a járókelők útjából, időnként mégis meglökték, a lábára léptek vagy odébb taszajtották. Az egyik ütközés következtében elesett, és egy lámpaoszlopba csúnyán beverte a fejét. Azóta elővigyázatosságból nem mozdult ki a lakásából, a megrendelt ételt az ajtaja elé rakatta.
Aztán Verpeléti idővel észrevette, hogy egyre sűrűbben keletkezik zavar a telefonhálózatban. Ez abban nyilvánult meg, hogy amikor rokonait és barátait hívta, helyettük rendre az „Ezen a számon előfizető nem kapcsolható” automata hang jelentkezett. Ilyenkor ellenőrizte, hogy nem tévesztette-e el a számot, de nem, jó volt a szám. Mivel nem tudta mire vélni a dolgot, érdeklődött a telefonszolgáltatónál. A telefon gombjainak nyomogatására történő felszólítások, majd zenehallgatással töltött hosszas várakozás után egy kissé kelletlen női hang biztosította, hogy a rendszerben semmilyen meghibásodás sem észlelhető.
A beszélgetés befejezése után belegondolt, hogy tulajdonképpen őt sem keresi senki, tehát valami mégsem lehet teljesen rendben a hálózattal. De ennek tisztázása végett már nem volt kedve megint felhívni az ügyfélszolgálatot, hogy Vivaldi valamelyik évszakának ismételt meghallgatása után megint megkérdezzék, miben segíthetnek, majd szép napot kívánjanak.
Szép lassan kiderült, hogy egész jól megvan beszélgetések nélkül is. Akikkel félszavakból is megértették egymást, megszakadt a kapcsolata, a többiekkel meg minek – tűnődött. Bár valamiért még azok is eltűntek.
Rákapott a tévésorozatokra, és rájött, hogy sokkal érdekesebbek, mint a való élet. Egy idő múlva aztán úgy döntött, hogy végleg kivonul az eseménytelen valóságból, gyakorlatilag menedékjogot kért a tévésorozatok színes világában. Már majdnem sikerült teljes jogú családtagként beilleszkednie egyszerre több párhuzamosan futó szappanoperába is, amikor közbejött egy előre nem látható esemény. Nem tudni pontosan, mikor és miért, de az összes általa nézett csatornán szinte egyidejűleg megváltozott a műsorpolitika. A családtörténetek és a felgöngyölítendő bűnügyek egyre homályosabbak és követhetetlenebbek lettek, a szálak kibogozhatatlanná váltak. Így aztán nem csoda, hogy a történet közepére Verpeléti rendre elveszítette a cselekmény fonalát, és reménytelenül bolyongva kereste a kiutat az útvesztőből. Egyre kevésbé lehetett érteni, ki kit akar kisemmizni az örökségből, vagy éppen megcsalni, ki a bűnös, ki a nyomozó, és ki az áldozat. Ugyanerre az időszakra tehető, hogy a híradóműsorokban is egyre bonyolultabban kezdtek fogalmazni, egymást érték az ismeretlen kifejezések, az érthetetlen összefüggések, szinte már csak a kötőszavakat tudta kihámozni. A kegyelemdöfést egy ártatlannak induló művészeti műsor adta meg, melyben egy extravagánsan öltözött, magabiztos műkereskedő ismertette a digitálisan kódolt virtuális műalkotások kriptodevizában történő értékesítését. Pofonegyszerű a folyamat, az egész a kriptodevizán alapszik – magyarázta a szakértő olyan hangsúllyal, mintha azt mondta volna, hogy a rántotta tojásból készül. Ebben a pillanatban Verpeléti elszédült, szíve táján erős szorítást érzett, majd elsötétült előtte a világ. Amikor magához tért, a televízió hidegen vibráló fénye világította be a szobát.
Többet nem kapcsolta be a készüléket, az egész napot, és mivel összefolyt az idő, sokszor az éjszakát is olvasással töltötte. Mindig ugyanazt a könyvet olvasta. Mi értelme lenne változtatni, ha ez annyira tetszik – gondolta –, és mire a végére ér, úgyis elfelejti az elejét. Aztán egyszer csak csengettek.
– Pont jókor, éppen kiolvastam – suttogta maga elé, és miközben becsukta a könyvet, elégedett mosoly ömlött szét az arcán.
