– Háromkor mentünk el itthonról, háromnegyed négykor már hívott a szomszéd, hogy ég a ház. Mire visszaértem, a tűzoltók már kint voltak. Nem is engedtek fel. Sokkot kaptam. Mentőt akartak hívni hozzám – meséli Blanka. – A szakértők szerint elektromos tűz lehetett, egy óra alatt leégett minden. Azelőtt úgy laktunk itt, mint egy Disney-mesében: kenyeret sütöttünk a kemencében, kiszaladtunk a kertbe fűszerért, játszottunk, Ármin a kertben agyagozott, esténként bámultuk a csillagokat, nagyon szerettük ezt az életet.
– Két éve váltunk el, utána költöztem ide. Ez a telek mindig is az enyém volt. A házat én építettem, anyukámmal együtt, mi vetettük a vályogtéglát. Szeretem ezt a környéket, ez itt a hippinegyed, én így hívom. Nagyon olcsón vettük a telket, máshol most se kapnál ennyiért. De ez nyaraló volt, nem voltak szobák se, csak egy paraván a kád előtt. Fűtésünk se volt, télen pár hónapra kivettem egy albérletet, meg egy barátnőm Kanadába utazott, az ő lakására vigyáztunk.
Az egykor idilli kertben még halomban állnak az üszkös romok, de ez jóformán csak faanyag – a fémet kiválogatták a lomizók –, és nincs is most nyolcvanezer forintjuk konténerre. Innen eleve nehézkes bármit lehordani a keskeny szolgalmi úton, ahol végig kellett húzni a tömlőket, hogy a tűzoltók elérjék a házat. Nekik köszönhető, hogy a külső falak stabilan megmaradtak, mert oltáskor ügyeltek arra, hogy a vályogot ne olvasszák le.
Varázsvidék a patakvölgyben
Ugyan a 41-es villamossín és a Hosszúréti-patak (Kő-ér) túloldalán kinőtt egy ormótlan lakópark, a dimbes-dombos Kőérberekben sok kis takaros házikó áll, gyümölcsfás, rózsalugasos, burjánzó kiskertek rejtekében. Amilyen „Blanka és Ármin meseháza” is lesz – így lehet őket megtalálni a Facebookon. Segítségkérésüket több lokálpatrióta és civil csoport megosztotta, jöttek is sokan, ismerősök és ismeretlenek, felnőttek és tinédzserek, még a kétfarkúak passzivistái is, hogy kalákában újjáépítsék a leégett házat. Hat hét alatt eltakarították a romokat, már állnak a belső gipszkarton falak, a tetőszerkezet, és minden be van vezetékezve. Eddig gyorsan haladtak, mostanra kezd fogyni a lendület és a segítség.
– Még nincs tetőcserép, ezért csöpögnek a lámpák. De nem kell aggódni, nincsenek áram alatt, a tűzoltók levágták. Az is több hónap még, mire visszakapjuk – vezet körbe Blanka. – Június közepén elvileg kapunk majd cserepeket, tetőcsere miatt valaki ingyen nekünk adja a régit. De jártam már így, hogy nekünk ígértek valamit, és mire leszerveztem a fuvart és odamentem, azt mondták, odaadták másnak. Semmit sem vehetek biztosra.
A ház lelke
– Kissé meglepő módon a fürdőn keresztül jutunk a gyerekszobába, de lesz egy külön bejárata a kert felé. Sehogy se tudtuk ezt másképp kialakítani, mert a kemence a ház lelke. Kicsit most elfáradt szegény – mutatja a félig beomlott agyagkemencét. Ezt is helyre lehet hozni, de még annyi fontosabb van ennél. – Persze az anyagi támogatásnak mindig örülünk, de most elsősorban tárgyakra lenne szükségünk, ha akad valahol egy feleslegessé vált csap, mosdó, pár doboz csempe vagy bútor, már az is könnyebbség, ha nem kell megvenni.
Folyamatosan ilyeneket keresgél az „ingyen elvihető” oldalakon. Nehezíti a helyzetét az építőanyagok drágulása is. Versenyt fut az idővel, tudja, hogy minden nap késlekedéssel százezreket veszíthet. Ezért nem is agyal semmin túl sokat, hiszen közben még ott van neki a kisfia és a munkája is. Hivatásos konyhatündérként főzőtanfolyamokat tart, három éve a Séfek séfje című vetélkedőben is szerepelt. Aztán a Covid majdnem elvitte a kis vállalkozását. Most már lenne elég megbízása is, csak alkalmazottat nem tud megengedni magának (azelőtt volt két-három is), egyedül meg már nehezen bírja az átdolgozott hétvégéket.
– Meséld el, Ármin, milyen lesz a szobád! – kéri kisfiát, aki önfeledten játszik az építőanyag-kupacok közt, néha pedig eltűnik a kertbe.
– Itt zöldes-sárgás, utána lilás-kékes, ott meg spektrum színű, az a szivárványszín, mellette foszforeszkálós – sorolja izgatottan a hétéves, roppant okos kisfiú, akit már most a természettudomány érdekel, de a galaxisokat és a rakétákat is kedveli, sokat olvas.
– Ingünk-gatyánk rámegy a festékre! – vágja rá nevetve az édesanyja. A szeme olyankor is csillog, mikor Ármint korholja, ne bohóckodjon a kamerának, inkább mosolyogjon. Nehéz időszak van mögöttük. De Blanka csak akkor sír, ha a kisfia nem látja.
– Én amúgy festek, illusztrációkat készítek, Tel-Avivban volt kiállításom is, az én szobámba felhőt meg eget szeretnék a plafonra. A falakat még nem tudom. A gyereknek igyekszem mindent megadni, észszerű határokon belül, de hogy nekem milyen lesz, nem olyan fontos. Majd ami adódik. Álmodozó vagyok, művészlélek, de közben a másik lábam a földön. Nem akarok semmi luxust, csak legyen meg, ami kell. Aztán idővel, ha lesz rá pénzem, csinosítgatom. A nappaliba is jó lesz a linóleum, vannak már egész jól kinézők, nem a nagyifélék. Persze szebb lenne fapadló, és fontos, hogy az ember milyen környezetben él, de addig nyújtózkodjon, amíg a takarója ér. Nem vagyok annak a trendnek a híve, hogy emberek felvesznek mindenféle hiteleket, babavárót meg csok-ot, beígérnek nyolcvan gyereket, aztán megveszik a legtutibb házat és boldogan ülnek benne. Nyilván nekem is van álmom, szeretem a fát, a természetes anyagokat, de az nem olcsó, és ismerem a határaimat.
Mindennek a jó oldalát
– Borzalmas ez a tűzeset, de én próbálom a jó oldalát nézni. Most legalább vannak külön szobák. Alulról is leszigeteltük a házat, előtte sokáig csak döngölt föld volt, aztán fapadlózat, mert nem volt rá pénzem, hogy megcsináltassam. Most talán lesz fűtés is. Jó, a kemence nagyon romantikus, de egy klasszik családmodellnek való, mikor valaki mindig itthon van és rakja a fát a tűzre. Mi meg mászkálósak vagyunk, sokat kirándulunk, programozunk. Van, hogy gondolunk egyet, és csak úgy felmegyünk a Róka-hegyre. A kicsitől a nagyig nekem mindig vannak terveim. Nehezen tudok egy helyben ülni, bár már egyre inkább.
Arról kérdezem, miből tud erőt meríteni. – Olyan jó embereket ismertem meg, akik önzetlenül segítettek. Például kiírtam az oldalunkra, hogy kellene segítség felhordani a sódert, anyák napi betonozáshoz. Erre megjelent itt egy egész iskolai osztály, és mondták, hogy ők jöttek nekem segíteni. Nagyon meghatódtam. Nem akarok panaszkodni, de az elmúlt két év úgy kezdődött, hogy volt egy vetélésem. Elváltam. Meghalt az édesapám. A Covid majdnem tönkretette a kis cégem, amit többévnyi munkával felépítettem, végül leégett a házam. De újrakezdeni mindig lehet. A gyerek miatt muszáj is. Amikor ő itt van, nem tehetem meg, hogy elhagyom magam. Miután leégett a ház és én még sokkos állapotban voltam, a testvérem megosztotta a történetünket a Facebookon, másnap volt egymillió forint a számlámon. A barátaim, ismerőseim közül még olyanok is utaltak, akikkel tíz éve nem is beszéltünk. És vadidegenek, akik például a tévében láttak, hisznek bennem és a példaképüknek tartanak. Velük sem tehetem meg, hogy nem csinálom ezt végig.
S hogy mi hiányzik neki? – Néha furcsa, hogy keresek valamit, például a szerszámaimat, aztán rájövök, hogy ja, az már nincs. De ami kedves a szívünknek, szerencsére nem égett el a tűzben. Ármin épp anyukámhoz készült, indulás előtt minden kis játékát összepakolta. Még ugrattuk is, hogy három bőrönddel megy egy hétvégére a nagyihoz. Én egy különös sugallattól vezérelve visszamentem a házba édesapám bicskájáért, és zsebre vágtam. Apukám decemberben halt meg, nagyon hirtelen, agyérgörcsöt kapott, 58 évesen. Nem volt a szülők gyöngye, de klassz ember volt, mindenki imádta, nem lehetett haragudni rá. Kicsit olyan, mintha most ő vigyázna ránk.
