Haragudott az egész világra, a maga módján jobbá akarta tenni – Emlékfoszlányok egy (nagy) magyar íróról

Mi (ki) az, hogy (a) MOLDOVA?

„Nem lehet boldog ember, aki mindig elégedetlen önmagával, s nem lehet jó író, aki elégedett azzal, amit elért. A logika szerin tehát író boldog ember nem lehet.” (Szále László)

Moldova Györgyöt 1975 július végén vagy augusztus elején ismertem meg személyesen, ráadásul, ahogy mondani szokás, „testközelből”: néhai Rigó Béla (1942–2017) kommendálására azokban a napokban jelentem meg a SAJTÓ SK, alias SZOCREÁL egyik keddi vagy csütörtöki tréningjén a Naphegy utcai „háromnegyedes” (kis)füves pályán.

A gyakorlás, mint az amatőr egyesületek esetében általában, szolid kiskapuzásból, szakmai zsargonban „pulykázásból” állt, vagyis természetes közegükben vehettem szemügyre újdonsült játékostársaimat. Mármint azt, hogy miként „bánnak” a világ legnépszerűbb sportjának elengedhetetlen kellékével, mi több, „főszereplőjével”: a futball-labdával. A csapatban több jobb sorsra érdemes labdarúgó is volt: Módos István emlékezetem szerint a Honvéd-ifiben nevelkedett, a jobbszélső, Horváth Jancsi, úgy rémlik, a kisebbik székesfehérvári csapatban, a MÁV Előrében pallérozódott. Ugyanott, ahol mintegy másfél évtizeddel később a következő történelmi korszak leendő névadója… Ő volt Moldova Gyuri egyik kedvence, a „nagy lövése van” tiszteletet parancsoló fajtájából. A „ráckevei különítmény” – Szále László és Skultéty Tamás – pedig abszolút mércével mérve is tehetséges volt. (Szále szombathelyi főiskolás korában eljutott a Haladás tartalékcsapatáig, Skultéty viszont, ha csak egy kicsit is csipkedi magát, szinte bármelyik akkori NB I-es együttes szűkített keretébe „befért” volna: jó felépítésű, dinamikus és gyors játékos volt, kitűnően szerelt, nagyszerűen indított, jobb külsővel is bombaerősen lőtt, s alig emlékszem olyan mérkőzésre, amikor nem „köszönt be” a portásoknak: lábbal, fejjel egyaránt…)

Egy csapat, bármely csapat, így a Real Madrid és a SZOCREÁL is egyre megy, persze nem csupa zsonglőrökből áll: mindenhova kellenek a vízhordók és zongoracipelők, akik illő alázattal a „fazonszabászok” és a gólvágók keze (lába) alá dolgoznak: űzik-hajtják az ellenfelet, hátul kőkeményen ütköznek, csúsznak-másznak, hogy a labdát megszerezzék, s aztán, lehetőleg pontosan, odaadják az arra illetékesebbeknek. A SAJTÓ SK-ban is több ilyen rendkívül hasznos bekk és mezőnymunkás volt, ám az ő nevüket helytakarékosságból most nem sorolom fel (pedig megérdemelnék), mert az emlékezés nem róluk, hanem valamennyiünk teljhatalmú főnökéről, Moldova Györgyről, a csapatkapitányról szól…

Ő ugyanis egyik halmazba sem tartozott: „dekázni” talán hármat-négyet, ha képes lett volna, labdát vezetni, pláne cselezni nem tudott, robbanékonysága nagyjából az éticsiga szintjén mozgott, fordulékonysága olyan volt, akár a csuklós buszé, passzai akciórádiusza körülbelül öt-hat méter lehetett. Már csak azért is, mert krónikus lúdtalpa miatt csupán jobb belsővel volt képes a lasztit továbbítani: nem rúgta, hanem „tolta” a bőrgolyót… Egy magasról lehulló labda légstoppal való megszelídítése pedig a mission impossible kategóriájába tartozott nála…

Summa summarum: Moldova György maga volt a megtestesült antifutballista. S mégis, jóllehet mindnyájan nap mint nap a saját szemünkkel láttuk, hogy a „király meztelen”, senkiben egyetlen pillanatra sem merülhetett fel, hogy nem ő itt a team leader, a megkérdőjelezhetetlen tekintélyű patron, a csapatkapitány, az abszolút autoritás. Zokszó nélkül teljesítettük taktikai utasításait, amelyek többsége alig volt árnyaltabb a „Hajtsatok b…meg!” szintjénél, ő állította össze a csapatot, ő szabta meg ki, hol (melyik) poszton s főként mennyit játszik, ha becseréli egyáltalán. (Becserélte, nagyon vigyázott a paritásra, s figyelt játékostársai emberi érzékenységére!)

ő volt/lett a homo kadaricus egyik (intellektuális) őstípusa. Valamiféle képzeletbeli lakmusz-papír, amelynek elszíneződése – az impozáns Moldova-oeuvre – félreérthetetlenül jelezte az 1944/45 utáni és még inkább az 1956–1990 közötti magyar történelem és társadalomfejlődés valamennyi anomáliáját. Mert azt még ellenségei is elismerik, hogy bár a labdával való „viszonya” Kaján Tibor (akiről szintén kiadott egy könyvet: Történelemóra. Párbeszéd Kaján Tiborral. Budapest. 2002, Urbis) legendás karikatúráinak állandó témája lehetett volna, írni tudott. Jól – és főként sokat. Nem a gólokat „ontotta”, hanem a sikerkönyveket. Ő minden idők egyik legolvasottabb magyar írója, az „átkos” Kádár-érában mindenképpen. Mintha ezzel (is) kompenzálta volna, hogy ott, ahol a futballtalentumot osztogatták, bizony nagyon hátul ácsorgott a sorban…

Ha ez igaz, máris megtaláltuk hihetetlen népszerűségének, írásai kétségbevonhatatlan vonzóerejének és mindmáig létező – noha a „rendszerváltás” után sokak által leginkább politikai okokból megkérdőjelezett –, tagadhatatlanul markáns hatásmechanizmusának egyik kulcsát… Azt, hogy noha szociográfiái, riportkönyvei elvileg a bolsevik típusú szovjet-orosz társadalom-átfazonírozás és „gyorsítás” pannon változatát „építő” (kádárista) „dolgozók” igényszintjét és értékvilágát vették célba, valójában a magyar polgári átalakulás bibói zsákutcáját, a „magyar alkat” eltorzulását jelenítették meg: a szocialista kispolgárosodást, közelebbről annak törvényszerű buktatóit, mégpedig, ismétlem, tehetségesen és autentikusan. Moldova tömegekhez szólt, szólhatott, mert 1920 után a magyar társadalom kényszerből letért korábbi – 1914/18-ig érvényes – pályájáról, és még az is feledésbe merült, sőt, különféle címkézések révén gyanússá vált, ami pedig jó, értékes, érvényes s főként maradandó volt benne… Mármint a polgárinak mondott, valójában legalább annyira nemesi, rendies jellegű magyar modernizációs kísérletben. Moldova műveiben azért ismerhetett magára rengeteg olvasó, mert minden magyarnak született férfi és nő társas és függelmi viszonyrendszerébe, modorába, beidegződéseibe, ösztönvilágába, szófordulataiba több száz év óta olyannyira beivódott, valósággal beleégett ez a hierarchikus-rendies, a dualizmus évadján dzsentrisre torzult vonás, hogy már-már genetikailag kódolható, csak és kizárólag ránk, magyarokra jellemző viselkedési és tudatformákká merevedett. Kiirthatatlanná, mondhatni, objektív törvényszerűséggé vált. Azzá, amit Marc Bloch, a francia Annales iskola legkarakteresebb alakja caractères originaux néven emleget a francia agrártársadalom alig változtatható sajátosságairól, s megrögzött, állandóan visszatérő jegyeiről értekezve…

De valóban ez csak egyik – bár valószínűleg a legfontosabb – oka riportkönyvei frenetikus sikerének, röviden: a Moldova-jelenségnek, mert nyilván több is volt. Olyan is, amit rajta kívül senki sem tudhatott, még csak nem is sejthetett. Lehet, hogy ő maga sem…

Félreértés ne essék, nem állítom, hogy feltaláltam volna a spanyolviaszt: Moldova alakjáról, stílusáról, írásainak minőségéről, anyaggyűjtésének, s -kezelésének felületességéről, regényalakjai kidolgozatlanságáról, társadalomszemléletének korlátairól, nehezen leplezhető, sőt 1990 után kurucosan nyakas „vonalasságáról” annyi elemzés jelent meg nálam sokkal avatottabb szerzők tollából, hogy „Dunát lehetne velük rekeszteni”… (Mi sem természetesebb, írt a Dunáról is: Ég a Duna! Riport a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőről, Budapest. 1998, Kertek 2000 Kiadó)

Most, június 4-én, a trianoni „békemű” százkettedik évfordulóján bekövetkezett halála s alig több mint két héttel temetése után egykori játékostársaként engedtessék meg nekem (is), hogy egy szerény gondolatkísérletet felvázolhassak…

Moldova (korábban Reif) Gyuri a Kőbányai út 42-ben töltötte gyermekkorát, a X. kerületben, a Pongrác utca sarkán, nem túl messze a GANZ-pályától. Korai éveiről nekem soha nem mesélt, semmit sem tudtam a családjáról, pedig a „román jelenség” kutatójaként nagyon is érdekelt volna, honnan származik a Moldova írói név, s miért éppen ezt választotta. Első „lekáderező” jellegű négyszemközti beszélgetésünk során egy belvárosi kocsmában annyit jegyzett meg, jelentőségteljesen rám emelve tekintetét, hogy senki sem felelős azért, milyen szociális hátterű anyaölből kibújva nyitja Isten kék egére a szemét. Ezt persze jóval népiesebb stílben hozta tudomásomra, mert köznapi modora nem vallott kifinomult entellektüelre, merthogy nem is volt az: alighanem vérig sértődött volna, ha valaki ilyesmit állít róla. Egyébként nagyon sértődékeny és haragtartó volt, abba az emberfajtába tartozott, amelybe például a magyar futballsztárok közül Albert Flórián (1941–2011), aki „eltette” a sérelmeket, és ha alkalma nyílt rá, „le is verte” azokon, akik megbántották. Ő maga mondta egy kései interjújában, hogy – idézem – „Nálam csak egyszer lehet hibázni”. Ez az egyik legbiztosabb módja az elmagányosodásnak.

Én viszont már akkortájt is ösztönösen úgy éreztem, hogy valahol/valamiképpen áhította, nagyon szerette volna, ha könyvei intellektuális mélységét, átgondoltságát is kiemeljék az irodalomkritikusok, vagy legalább ismerősei ilyesmiket regéljenek róla a háta mögött… Az érvényesülési vágy, mint az „alulról jöttek” elsöprő többségében, nagyon erős, a szeretetigény pedig óriási volt benne. Ezt tüskés modorral, ironikus megjegyzésekkel, szurkapiszkákkal ellensúlyozta, de elég sokszor lelepleződött előttünk.

Mindez máris elég nagy ellentmondás, egyszersmind, ha igaz, kompenzációs vágy. Ugyanakkor ő is rendelkezett a különlegesen intelligens férfiak egy különleges adottságával: az esetek igen nagy százalékában ráérzett mindenkori partnere, beszélgetőtársa, riportalanya jellemének rejtett régióira, rugóira, sokszor gondosan leplezett titkaira is… (Elég ehhez a huszonkilenc évesen írt Akar velem beszélgetni? című kisregényét újraolvasni!)

Majdnem mindenkin átlátott. Kitűnő emberismerő volt. Ezt a képességét ő maga kültelki korai szocializációjának bőséges tapasztalataival, s ifjúkori hányattatásaival, egyszóval életismeretével magyarázta. Szerintem erre születni kell, megtanulni nem lehet. Vagy van, vagy nincs. Akár a matematikai képesség, vagy a labdaérzék. Itt jegyzem meg, hogy összesen három ilyen férfival találkoztam életemben: az első egy Kádár József nevű piarista szerzetes volt 1966-ban Nagybánya környékén, a másik pedig a Kádár-kor ugyancsak, de másképp, egészen más okokból emblematikus írófigurája: gróf fraknói és galántai Esterházy Péter (1950–2016).

Mindkettőjükkel nagyjából egy időben futballoztam együtt, Esterházyval 1976 és 1982 között kispályán, Moldovával pedig 1975 és 1980 között nagyon. Érdekes különben, hogy mindhármuknak szürkéskék, fürkésző, „vesébe látó” pillantásuk volt… De itt, snitt, vége az összehasonlításnak: Esterházy futballistának is tehetséges volt.

De hát épp erről szeretnék beszélni: köztudott, hogy kamaszodó fiúgyerekek ösztönösen sármos férfiideált választanak maguknak, rendszerint filmszínészt, vagy a fiatalabbak, már az én korosodó nemzedékem tagjai is, valamelyik rocksztárt (Elvis Presleyt, John Lennont, Freddie Mercuryt, Michael Jacksont). Azok pedig, akik focista álmokat szövögetnek, koruk futballcsillagai közül szemelgetnek, s nem tudják, hogy ezzel tüstént el is árulják magukat. Mert az esetek döntő többségében olyan példaképekre esik a választásuk, akik fizikailag ugyanabba a férfitípusba tartoznak, mint ők maguk. Ha nem teljesen, az sem nagy baj: megkérik a mamájukat, hogy ugyanolyan fazonúra vágathassák a hajukat a fodrásszal, mint az idoljuk. Ez történt például a tízéves Gyetvai Lacikával 1928-ban, aki Kohut Vili kefefrizuráját utánozta. Aztán, hogy, hogy nem, pár évvel később, a harmincas évek végén a helyét is megörökölte a Ferencváros csatársorának bal szélén…

De ez inkább szabályerősítő kivétel, a többségnek marad az álmodozás: az ifjú Szále László is ugyanolyan sérót hordott 1956 körül Ráckevén, mint a Fradi Albert előtti korszakának legtechnikásabb spílere, Orosz Pali (1934–2014), az egyik legközelebbi barátom gyerekszobája pedig a húszéves Varga Zoli (1945–2010) posztereivel volt kitapétázva Sárbogárdon…

S most következik a feltevés: Reif Gyurika, ha lett volna gyerekszobája (föltehetően nem volt) Kubala László portréit szögezte volna ki a falra! Kéretik rákattintani a Wikipédia fotó-gyűjteményére: Ladislao Kubala (1927–2002) és Moldova György (1934–2022) arcképei minden életkorban igen-igen hasonlatosak egymáshoz! Ugyanaz a kerek koponya, kopaszodásra hajlamos magas homlok (bár Gyuri hamarabb veszítette el a haját, mint a katalán sztár), lágy vonású, rokonszenves, szlávos arcberendezés, pisze orr, átható szürkéskék tekintet. S bármilyen furcsa: a testfelépítésük, fizikai megjelenésük is ugyanaz a tömzsi, inkább birkózóra, illetve bokszolóra hajazó termet, viszonylag rövid végtagok, vastag combok, erőteljes, súlyemelőre emlékeztető tömör, húzódásra, szakadásra hajlamos „kötött” izomzat… Különös játéka a sorsnak (meg a genetikának), hogy ezzel a szembetűnően hasonló alkattal Gyuri antifutballista volt, Kubala pedig az egyetemes labdarúgás történetének egyik korszakos zsenije, akinek a kedvéért 1957-ben új stadiont (a Camp Nou-t) építettek Barcelonában.

Miért gondolom ezt, annak dacára, hogy az égvilágon semmi adatom nincs rá? Moldova, tudomásom és magánnyomozásom eredményeként, sohasem ejtette ki Kubala nevét, persze mi, játékostársai nem tartoztunk szűk baráti köréhez, tehát lehetséges, némelyek, például Kelen „Bandikó”, aki 1968 körül képesítés nélkül maga mellé vette segédedzőnek a Pénzügyőr ificsapatához, esetleg tudhatott erről egyet s mást. Igaz, Gyuri Puskást se nagyon emlegette, de ennek oka egy szintén személyes sértettség volt: a „nemzet bombázója”, bár Moldovával is tárgyalt, végül is nem őt, hanem Hámori Tibort bízta meg az 1956 utáni első, róla szóló bestseller megírásával.

Ennek ellenére jó néhány körülmény amellett szól, hogy felvetésem nem egészen légből kapott: A Kubala család 1933 végén, alig pár hónappal Moldova születése előtt költözött a Ganz-kolóniába, a MÁVAG munkásai számára épített lakótelepre, amely ugyebár szintén csupán egy kőhajításnyira van Kőbányai úttól. Akárcsak a GANZGYÁR TE futballpályája, a „nyócker” és Kőbánya tehetséges futballpalántáinak szentélye. Innen indult Kubala „Kuksi” égbe szökő karrierje is. Nem ér a nevem, ha a tíz-tizenegy éves Reif Gyuri ne szúrta volna ki magának a Ganz ifi, majd felnőttcsapatának hozzá igen hasonlatos küllemű, máris éretten futballozó ifjú tehetségét…

Itt szakad el először a képzeletbeli filmszalag: a trouvaille valószínűleg egybeesett egy életre szóló csalódással; ugyanis szinte biztosra vehető, hogy Reif Gyurika is jelentkezett a környékbeli haverokkal a GANZGYÁR TE valamelyik kölyöktoborzójára, s annak rendje és módja szerint rögvest el is tanácsolták… A negyvenes évek elején, de még a hatvanas évek második felében is az első szűrő nem az volt, hogy az aspiráns mennyit fut százon vagy harminc méteren, hanem, hogy hányat tud dekázni! Kubaláról szinte köztudott: bármikor körbevitte a labdát a pálya körül anélkül, hogy az leesett volna… Vagy egy másik emlék, ami épp velem esett meg: 1962 áprilisában a szatmári Dinamo toborzóján Weber ifiedző (civilben az Eminescu Líceum tornatanára) egy kis méretű, kék színű tömör gumilabdát rúgott fel az égbe s azt kellett (volna) „légtoppal” levenni… Márpedig az ilyen mutatvány, mint föntebb már jeleztük, nem tartozott a leendő író-szociográfus erősségei közé… S ha meg labdadédelgetésre esetleg nem volt idő, akkor az számított, hogyan „mozog” a delikvens az egymás közötti próbajátékon, a triálon… Pas de chance, mondja erre a francia.

S még egy, ezúttal igazolható futballtörténeti tény: a 21 esztendős, immár többszörös csehszlovák válogatott Kubala a ferencvárosi (1945–1946) és a pozsonyi (1946–1948) kitérő után Kádár János és Moldova György kedvenc csapatához, a Vasashoz tért vissza 1948 tavaszán… Kevesen tudják már, hogy a legendás munkáscsapat stadionja 1960-ig szintén közel esett a Kőbányai út 42-höz. Csak át kellett menni gyalogszerrel a Népliget másik oldalára: azonos a Budapesti Építők későbbi sporttelepével…

Más szóval a felcseperedőfélben lévő, eszmélkedő kamasz életterének szerves tartozéka volt.

Csakhogy a képzeletbeli film közben ismét, immár véglegesen elszakadt: a feltételezett bálvány – Kubala László – alig kilenc hónap és pár tucat remekbe szabott gól után, miközben a magyar nagyválogatottban is sikeresen bemutatkozott, 1949 januárjának végén Marik György („Pötyi”) társaságában a „szabadságot választotta”. A korabeli fogalmak (a lenini-sztálini etika) szerint a legsúlyosabb dolgot cselekedte: disszidált.

De hogy növelte csalódásai, frusztrációi számát, arra mérget vehetünk, s joggal gyaníthatjuk, hogy sérelmeiét, s ezzel kompenzációs kényszerét is.

Mindez persze feltevés csupán, amit sem cáfolni, sem megerősíteni nem lehet. De ha netán mégis igaz, tüstént megérthetjük, miért volt annyira fontos Moldovának, hogy edzősködjön, s még inkább, hogy egyszer saját csapata legyen: olyan, amilyet ő akar, azt játszatja, akit kedvel, ő szabja meg a szabályokat és viselkedési normákat. Ő dönt, egy személyben: mindenben.

Persze nem egészen, mert például semmilyen beleszólása nem lehet se neki, se másnak, hogyan ítéli meg majd életművét az Utókor. Jellemvonásai hozzávetőleges ismeretében ő is, mint a legtöbb alkotó ember, még többre vágyott. Fel akart jutni a csúcsra. Ha törik, ha szakad. A karakterében rejlő elégedetlenség, kielégületlenség mindhalálig arra sarkalta, hogy többet, még többet, a maximumot hozza ki magából. Hogy ez az igazi beteljesedés volt-e, vagy csupán pótcselekvés, én nem tudom megítélni. De azt senki sem vonhatja már ma sem kétségbe, hogy Moldova Gyuri tényleg vérbeli író volt: „a” MOLDOVA.

Egyelőre minősítő jelző nélkül.

Történészként azonban joggal feltételezhetem, hogy néhány évtized múlva, amikor rég túl leszünk már a rendszerváltás/rendszerváltozás/rendszerváltoztatás fedőnevű átmeneti kor („és ami utána következik”) összes megpróbáltatásain, s véget ér a mindnyájunk értékítéleteit alapvetően torzító szekértáborosdi, minden bizonnyal a Moldova-oeuvre is másképp, más fénytörésben látszik majd, mint napjainkban. Még az sem zárható ki, hogy a Kádár-kor tényirodalmának, szociográfiájának egyik legnagyobb alakját fogják tisztelni benne.

Talán ő is szobrot kap majd valahol Kőbányán, mint képzeletbeli idolja, Kubala, a Nou Camp előtt.

Nyugodjék békében (s sorsával megbékélten)!

(Zugló, 2022. június 13–14-én – javítások, kiegészítések: 2022. június 18–20.)