- Talán életben marad: Isolotto torokszorítása a Dán Pavilonban

Az idei Velencei Biennálé legsokkolóbb pavilonja kétségkívül a dánoké: az épületet Uffe Isolotto képzőművész egész konkrétan egy istállóvá változtatta, melynek koszos falai közt három, életnagyságú kentaur hiperrealista szobra látható. A félig ló, félig ember lények közül a férfi kentaur az egyik teremben felkötötte magát, míg a másikban felesége a padlón fekszik bevérzett szemmel a szalmarakások közt. Utóbbi azonban részben megszülte kiscsikóját, aki még napvilágra jöhet, ha sikerül édesanyjából kijutnia. Az installációt nézve az emberben számos dilemma felmerül, ezekről kérdeztük a művészt.

– A Dán Pavilont rendesen átalakította. Konkrétan egy istálló lett belőle.

– Igen, először befedtem az ablakokat, mert túl sok volt a fény. Aztán bekoszoltuk a falakat, majd lecseréltem az összes ajtót, és szénát hordtam a térbe. Utána jöttek a kentaurok. Művészet terén szeretek elmenni a végsőkig. Témában és megvalósításban is. Maximalista vagyok.

– Enyhén szólva sokkoló a kiállítása. Miért jó az, ha egy alkotás radikális, ha a nézőt megijeszti?

– A kiállításomat nem mondanám ijesztőnek. Inkább nyugtalanítónak. A néző eleinte nem tudja, hogy megközelítse-e a kentaurokat vagy ne, de végül megteszi. És persze értelmeznie is kell a látottakat, főleg, hogy az installációt számos módon lehet magyarázni. Persze van neki története és saját logikája, de azt a nézőnek kell megfejtenie. Itt nincsenek tiszta válaszok. Szeretem, ha a másikban kérdések fogalmazódnak meg.

– Azért mégiscsak mondja el, hogy mi a történet.

– A történetem szerint a férfi kentaur végzett magával, vagy mások végeztek vele. Ez még előttem sem tiszta. A női kentaur viszont életben van és nagyon kimerült. A kettejük csikója pedig nagy valószínűséggel meg fog születni. Ez pedig reményt jelent. A történetem tehát az élet és halál intenzív drámáját mutatja be. De nincsenek benne tiszta válaszok. Minden befogadó mást fog érezni, amikor belép a terekbe. Attól függően, hogy ki milyen terheket cipel magával. Én nem akarok semmi konkrétumot mondani. Nem akarom megmondani, hogyan éld az életed.

– Valójában kik ezek a kentaurok?

– Biomérnöki úton létrehozott lények. Olyan emberek, akik egyesülni akartak az állatokkal, mert az életük egy pontján úgy érezték, eltávolodtak a természetes léttől és a saját ösztöneiktől. A régi időkben az ember egy fedél alatt élt az állatokkal. Az ipari forradalom viszont megváltoztatott mindent. A húst a tömegeknek már gyárakban állították elő. Ekkor vesztettük el a kapcsolatot a természettel és az állatokkal. Megszűnt a korábbi, egyszerű életünk.

– Az alakjai azonban visszatértek a természethez, és meghaladták magukat. Ilyennek látja az embert?

– Igen. Az ember az élete során több akar lenni annál, mint amikor megszületett. Ez mindannyiunkban benne van. Többet akarunk kihozni magunkból. Bölcsebbek és műveltebbek akarunk lenni, könyveket akarunk olvasni, szerelmesek akarunk lenni, és gyorsabban akarunk döntéseket hozni. Egyesek pedig még az embernél is többek akarnak lenni. Erre egyre több példát látunk, hisz sokan már chipeket ültetnek magukba. Az installációm két szereplője is erre vágyik. Meg akarják haladni magukat. Nagyobbak és jobbak akarnak lenni. Csak ez nem sikerül jól. A gyermekük viszont még élvezheti a jövőt. Előtte ott állnak a lehetőségek. Főleg, hogy még nem ismeri a múltat.

– Milyen jövő vár az emberiségre?

– Meg fogjuk ismételni a hibáinkat, ahogy korábban is. Az elmúlt száz évben hiába lett fejlettebb az életünk, mindig csak körbe-körbejárunk. Haladunk is, de aztán visszakerülünk egy előző állapotba. A technológia másrészt túl gyorsan fejlődik, nem tudunk lépést tartani vele. Még most sem adaptálódtunk az elmúlt száz év újításaihoz. Ez olyan, mint amikor az autóban a gázpedálon felejted a lábad. Észre sem veszed, és egyre csak gyorsulsz.