Az első kérdés, amit 2005-ben friss áttelepültként meg kellett oldanom, az a lakás volt. Vagy ahogy azt a későbbi ügyintézés során megtanultam: a lakhatás. Korábban sosem laktam albérletben, amit tudtam erről, azt Cseh Tamás dalaiból hallgattam ki, bár ő inkább hangulatban segített, gyakorlati tanácsokkal kevésbé. Igazából egy délután alatt meg is találtam a Vörösmarty utcai lakást. Nekem akkoriban a fővárost elsősorban Pest, azon belül is a Westend környéke jelentette. Akkoriban még nem ismertem sem leendő nejemet, sem Márai vallomásait, így a Buda iránti rajongásuk nem is ragadhatott rám. Engem Pest elevensége, borzassága és felfokozottsága jobban megszólított, mint a hídon túli város hűvös távolságtartása, úgy láttam, hogy itt a fővárosi élet smink nélkül mutatja meg magát, még egy idegennek is. Ma is inkább a körúti zajban érzem otthon magam, miközben megtanultam becsülni Buda jó levegőjét és pedigréjét.
Megvolt tehát a lakás, pár lépésre az Oktogontól és az Írók boltjától (másik fontos bója az ismeretlenség tengerén). A bérleti szerződés aláírására akkor már magyar állampolgárságú unokatestvéremet is magammal vittem, hogy a főbérlők ne rémüljenek meg túlságosan a román útlevelemtől és attól, amit ez sugallhat. (Abban a történelmi résben vagyunk, amikor Magyarország már az EU tagja volt, Románia még nem.) Kimondott élvezettel olvastam át a szerződés minden mondatát. Fürödtem az érzésben, hogy értem a szöveget. Az unokatestvérem díszes meghívólevele után ez volt a második hivatalos papír, ami a kezembe került és valóban hozzám beszélt.
Erdélyi magyarként addig kilátástalan küzdelmet folytattam a román hivatalok nyelvével. Az ottani ügyintézés a rejtvényfejtés izgalmával párosult, hiszen kábé a felét nem értettem annak, amit mondtak, hol segítőkészen, hol dühösen. Messze volt még az okostelefonok kora, hogy egy-egy kulcsszót lefordíthattam volna magamnak támpont gyanánt. Pár hónap múlva viszont már megtapasztalhattam, hogy a magyar ügyintézés ösvényei sem nyílegyenesek, de legalább világos volt, hogy mit akarnak tőlem. A magyar bikkfanyelvvel való szembesülés csak ezután jött, nem is hittem volna, hogy édes anyanyelvem képes olyasmikre, mint a „tértivevény”.
Aláírtuk hát a papírokat, ám otthon, az unokatestvéreméknél döbbenten vettem észre, hogy nincs rajta pecsét, csak a civil aláírások. Rémülten kérdeztem tőle, hogy ez így vajon érvényes-e. Hova kell vinni jóváhagyatni, láttamoztatni, ellenjegyezni? Nevetve nézett rám. Látszik, hogy honnan jöttél, mondta egy szintén kolozsvári. Hirtelen rá kellett ébrednem, hogy egy olyan világ dolgozik bennem, amely nem az emberi szóban, hanem a bélyegzőiben bízik, s ennek reflexeit nem lesz könnyű levetni. Ká európai voltam a magamra hurkolt béklyókkal, és igazából még mindig nem érkeztem meg a saját szabadságomba. Félelmek, óvatosságok és gátlások kötnek, amelyek eddig nem látszottak a tükörben. Sok dolgom lesz itt, biccentettem, és szépen négyrét hajtottam a papírt, amely a maga módján igazolta, hogy megvetettem a lábam az új világban.