Egy zalai idős parasztasszonnyal való beszélgetései ihlették könyvét. Az ő alakja ellenpólus, igen távol olvasói pozíciónktól. Némiképp orrunkra koppintásnak is szánta a hősválasztást: kicsit szakadjunk ki burkunkból, épp ideje, hogy szembenézzünk a realitással, azzal, mennyire elszakadtunk a vidék valóságától?
Senkinek nem akarnék az orrára koppintani, ennél egyszerűbb a dolog: szokás szerint megtalált egy téma, egy darabig ellenálltam, aztán megadtam magam. A Jolka harangja egy kilencvenöt éves asszony monológja, nem lineáris történet, inkább életfejezetek, ahogy a műfajt magamban elneveztem. Egy egyéni sors, amelyből persze levonhatók általánosabb következtetések, de nem gondolom, hogy panoráma vagy látlelet volna az elmúlt évtizedek és a jelen vidéki Magyarországáról. Bár M. Nagy Miklós, a Helikon Kiadó vezetője szerint egyfajta „szépirodalmi Puszták népe” a könyv. Ez jólesik, de ilyesmit nem ambicionáltam írás közben.
A szép, nyugodt, becsületes élet és a sorok mögött egy bűnökkel teli, beszűkült lét bontakozik ki – alkoholizmussal, brutalitással. A gyerekek pedig kegyetlenek, felakasztják vagy felgyújtják egymást. Az általános, mindennapi bűnök mögül előtűnnek a fajsúlyosabbak is, így egy móriczian sötét, primitív világ tárul elénk. Ráadásul dermesztő az a gondolkodás, amiben bűn lehet a káromlás, ám elsikkad egy-egy gyilkosság. Szánjuk-e vagy borzadjunk-e ettől a szűk tudatú léttől, ami szinte alig gondol valamit a világról? És van-e kiút, kimozdítható-e valahogy ez az állapot?
Én nem látom ennyire sötétnek a regény ábrázolta világot. Szánhatunk sok mindent, és borzonghatunk is, ezzel egyetértek, kemény világ, tőlem például távol álló reakciókkal, életfelfogással. Akadnak jócskán szörnyűségek, a rég bevett életformák, eleve elrendeltségek, furcsák a férfi-nő viszonyok, van bőven igazságtalanság, a kitörés lehetetlensége Jolka életét és esélyeit is erősen beszűkítette, de van sok derű és szép pillanat is a megélt történetek között. Az alaphelyzet a móriczi időszak óta sajnos sok szempontból nem vagy csak keveset változott: hogy hova születsz, milyen anyagi körülmények között nősz fel, ma is alapvetően határozza meg az ember sorsát. Jolka, pontosabban a néni, akiről a főhőst mintáztam, hetvenvalahány éve él ugyanabban a házban, a világtól elzártan. Onnan figyel. De nem az alaphelyzetével elégedetlen, elfogad mindent, viszont az élet szükségszerű elmúlásától szenved. Mert annak ellenére is szeret élni, hogy mindene fáj, és hogy több mint húsz éve a halálra készül. Azóta özvegy, és Béla papa már nagyon várja őt a túlvilágon.
Valóban nemcsak a vidéket hozza karnyújtásnyira, de egy másik eltartott témát, a halálra készülődés és a leépülés állapotát is. A „Milyen gyorsan lettem én ilyen szar” mondat Jolkától például csontig hatol. Mit gondol, miért beszélünk erről a valamennyiünket érintő témáról ilyen keveset?
Az elromlással, a lerobbanással, a testi és szellemi leépüléssel sokat foglalkozik, ahogy mindenki, szerintem – magában. Jolka magához beszél, nincs hallgatósága, konkrét közönsége. Gondolkodtam, hogy legyen-e, meséljen-e valakinek, de úgy döntöttem, az már egyfajta „viselkedést” feltételezne, itt pedig fontos az őszinteség. Magának, magában összegzi az életét, definiálja a viszonyát a történtekhez, nem pózol, játszik szerepet, csak amennyiben néha fel-felmenti magát, illetőleg visszamenőlegesen igazolja a lépéseit. Az pedig, hogy egymással általában nem szívesen beszélünk halálról, elmúlásról, a téma tabu jellege miatt van. Meg a félelem miatt: esetleg megfogalmazódnak olyan gondolatok, amelyek értelmetlenné teszik a megélt éveket, akár az egész életet. Hiszen mindenkinél rengeteg az elmulasztottság, a jóvátehetetlenség. Erről is azt gondoltam, a főhős magához beszélve tudja a legpontosabban megfogalmazni az ezzel kapcsolatos érzéseit.
A történelem – háborústól, deportálástól, rendszerváltástól – viszont, úgy tűnik, kevéssé hagy nyomot ezeken az embereken, jóval kevésbé, mint a vidékiség, a vidéki életforma, a hagyományok és a környezet, ami lehúz. Valóban így van vagy a kibeszéletlenséggel csak elfojtják, eltemetik magukban?
Jolkát elsősorban a saját és a családja sorsa érdekli. Fajsúlyosabbak számára a hétköznapi kicsiségek, mint az utókor által később majd fontosnak tartott nagyszabású események. Nagy idők kis tanúja – ezt a nagybátyám mondogatta mindig, magára vonatkoztatva. Nyilván beszüremkedik a világháború, a téeszesítés, a rendszerváltás, de a másnap az igazán érdekes, a hétfő, a kedd, a szerda, a termés, az időjárás, az aktuális betegség s a többi. És persze a pletykák. Mindig az egyestől jutunk el az általánosig, a kicsitől a nagyhoz, apróbb események láncolata vezet komolyabb összefüggések felleléséhez. Ha így vizsgáljuk Jolka hozzáállását élete eseményeihez, képet kapunk egyetemesebb dolgokról is. Csak hát ezek a következtetések nem benne fogalmazódnak meg, hanem az olvasókban. Legalábbis bízom benne.
A nyelv lényegesebb a történetnél – mondta. A Jolka harangjában a zalai tájszólást örökítette meg. Mennyire kapta készen ezt a nyelvet attól a bizonyos zalai asszonytól? Mennyire kellett utánakutakodni, hogy hitelesen tudja rögzíteni? És egyáltalán, mennyire fontos mindez egy szépirodalmi műnél?
A nyelv mindig nagyon fontos nekem, ahogy a karakterek is, mert azok határozzák meg a történetet is. Valamelyest megismertem a zalai néni nyelvhasználatból fakadó gondolkodását, íróként az volt a legnagyobb kihívás, hogy belehelyezkedjek, otthon legyek benne, és a fikciós részeket „belőle” tudjam megírni. Például a nagyon lényeges krimiszálat, amelynek semmi konkrét alapja nincs. A zalai tájszólás a hitelesség miatt fontos, miközben vannak egyéni szóképzései is a főhősnek.
Tartalmilag is tükröz egy sajátos gondolkodást, de nem valamiféle múzeumjelleg lebegett a szemem előtt. Jolka nyelvhasználata nem akar írói attrakció lenni, nem lehet fontosabb a rész az egésznél. Rodin levágta Balzac-szobrának a kezét, amikor túl sokan dicsérték… Megjegyezném, hogy a néni leszármazottjai már egyáltalán nem úgy beszélnek, ahogy ő, vele együtt eltűnik majd ez a gyönyörűség is. Ebből a szempontból mégis fontos volt nekem, hogy megőrződjön.
Sok a regényben az ismétlés – Jolka újra és újra életének ugyanazt a néhány eseményét, történetét eleveníti fel. Fejtörést okozott megtalálni az arányt, hogy ne váljon se öncélúvá, se feleslegessé, és végig megtartsa az olvasót?
Igen, és próbáltam figyelni rá, hogy ez ne nehezítse el a történetet, ne legyenek az ismétlések „érdekeskedők”. Ne legyen belőle se sok, se kevés. Hozzáteszem, hogy ezt az öt-hat neki mindennél fontosabb eseményt mindig kicsit máshogy meséli el. Ezt megfigyeltem másoknál is, főleg idős embereknél. Nehéz megmondani, hogy ez egyfajta játék, vagy éppen akkor tényleg úgy éli meg az elbeszélő, hogy az és úgy történt, ahogy aktuálisan meséli.
Meglepő Jolka irtózása a pocakosoktól, kövérektől. Az ő korosztályát és főként vidékieket ez nemigen jellemez, inkább a mai kor sajátja.
Ez visszatérő motívum nála, mindenkit lekövérez, engem is meglepett, és nem volt kérdés, hogy felhasználom a regényben. Miközben láttam róla fiatalkori képeket. Nem volt sovány. Azt hiszem, ez a probléma igazából nem másokkal, hanem magával kapcsolatban merülhetett fel. Bízom benne, hogy az olvasó, a befogadó kis mosollyal nyugtázza majd ezeket az apró érdekességeket.
A Jolka harangja egy 95 éves asszony monológja – adja magát, hogy monodráma szülessen belőle. Tervezi?
Eszembe jutott már, talán érdemes volna. Főleg akkor, ha egy esetleges előadásban sikerülne hús-vér figurává alakítani ezt az önsajnálat nélküli, titokzatosan bölcs asszonyfigurát. Természetesen sok olvasóban reménykedem, de ha előadás születne a szövegből, többekhez eljuthatna egy talán nem tanulság nélkül való életút. Amelynek fikciós jellegét azért nem győzöm hangsúlyozni.
Idén megjelent ifjúsági regényében, A virágot jelentő deszkákban a kamaszhősök példát mutatnak: nem támadólag lépnek fel az őket támadókkal szemben – a problémák megoldásán, konfliktusok és nézeteltérések feloldásán fáradoznak. Az ellentétek elsimíthatók, békét tudnak kötni a másként élőkkel. Kérdés, az ifjúság képes-e hatni a felnőtt társadalomra, és ha felnő, nem ugyanolyan ellenségeskedő, másokat hibáztató, lenéző lesz-e?
Ez ügyben sajnos nem vagyok derűlátó. A virágot jelentő deszkákban konfliktus ugyan akad a gördeszkás fiúk és a virágnevű lányok között, még nemzedéki ellentétek is feszülnek, de nagy gonoszság nincs benne, belengi az egészet valami játékos derű. Ez volt a cél. A szintén nemrég megjelent, ovisoknak íródott Piszke papa-mesék pedig kifejezetten a kis állatkák barátságáról, a szeretetről, mások megértéséről szólnak. De hát ezek a mesék. A valóság más.
