Sosem tanítottam. Sem konkrét egyedeket, sem egész népemet. Mindig is úgy éreztem, nem vagyok ehhez elég okos, vagy, ami az érem másik oldala, elég felületes. Most már tudom, tévedtem. Nem azért nem lettem tanár vagy tanító, mert nem voltam elég felkészült, ne lett volna mondanivalóm, hanem mert soha nem voltam elég bátor. Dusi első születésnapi partiján jöttem rá erre. A kisfiúnk júliusi születésű, ami azt jelenti, hogy nyári, vagy inkább vakációs gyerekként, ha szigorúan ragaszkodunk a dátumhoz, soha nem ünnepelhetett volna az iskolatársaival, hiszen addigra már mindenki szétspriccel táborba vagy nagyszülőkhöz, netán egy távoli lakás négy fala között fő az unalomtól. Így előre hoztuk az ünneplést, de úgy is mondhatnám, hogy igazi hályogkovácsok módjára fejest ugrottunk a mély vízbe.
Minden ott kezdődött, hogy Dusi nem tudta eldönteni, ki lehet jele a jeles eseményen és ki nem. Hiszen mindenki a barátja, mindenkit kedvel, más szóval: senkit sem szeretne azzal büntetni, hogy nem hívja meg. Próbáltunk érvelni, hogy szülinapra a legjobb cimbiket szokás összegyűjteni, de nyolcévesen úgy változnak az egymás közötti viszonyok, mint egy jobbféle brazil szappanoperában. Ma Milán a legjobb barátom, két nap múlva viszont már szóba sem akarok állni vele, mert nem adott a lekváros fánkjából. És akkor a lányokról még nem is beszéltünk. Hiába próbáltuk szűkíteni a kört, Dusi a kitessékeltek helyett is sírt, így vettünk egy mély levegőt, hogy rendben, akkor jöjjön az egész osztály, tizenhét mindenre elszánt gyerek.
A lakásunk így már szóba sem jöhetett. Már tíz gyerek után sem takarításról beszélünk, hanem lakásfelújításról, ezért adta magát az ötlet, hogy az iskola előtti Schubert-park lesz a helyszín, ott játszótér is van, mindenki kedvére kitombolhatja magát, nem látszik meg a félig megcsócsált muffin foltja a falon, nem reped meg az erkélyajtó üvege, legfeljebb csendháborításért hívnak oda valakit. A programot is egészséges keretek közé szorítottuk: kettő és öt között miénk az osztály, az a három óra egy szempillantás alatt eltelik. A nejem kincsvadászatot talált ki nyolc állomással, furfangos lelőhelyekkel és fejtörőkkel, amelynek végén személyre szóló csillogó kövek (ásványok) várnak majd mindenkit. Ez négyig, fél ötig kitart, a többit majd kitölti az édességek és sós ropik módszeres elfogyasztása.
De ki magyarázná el a szökőárnak, hogy csak nyugi, ráérünk, lassabban is el lehet pusztítani a fél világot, nem kell egyből eldurrogtatni minden muníciót? A kincsvadászat háromkor véget ért, és akkor már túl voltunk a tortán és muffinokon, és tizenhét cukortól fűtött gyerek (plusz az ünnepelt) nézett ránk, hogy akkor most mi jön, mi felé fordíthatja mérhetetlen energiáit, amely rossz napjain arrébb tolná Tihanyt, visszhangostul, mindenestül. Hirtelen rám szakadt az idő felfoghatatlan természete, amely úgy el tud röppenni a fogorvosi váróban mélytömés vagy gyökérkezelés előtt, és amely most vihogva támaszkodott neki a park egyik fájának, és az istennek sem jött közelebb. Nem mozgott, nem lépett előre, úgy borult ránk, mint a hullámtalan óceán egy hatalmas vákuumban. A kétségbeesés krokodilcseppjei gördültek le a hátamon. Hiszen fél szemmel és fél aggyal folyton létszámellenőrzést kellett tartani, amiben természetesen azonnal megbuktunk. A nejem mesélte már otthon, hogy észre sem vette, hogy három kislány szó nélkül felment az iskolába vécézni, ami nagyon logikus és önálló tett, dicsérendő is. Már ha egy másik születésnapi partin történik, nem azon, amelyiken a szülők, a barátaink ránk bízták a szemük fényét. Akik persze estek-keltek, hol a térdről, hol a könyökről ment le a zománc, és ez rosszabb, mint az infarktus, mert az legalább rövid és csöndes. Itt viszont a seb körültekintő ellátása csak a kezdet, a fertőtlenítést gyors terápia követi, a trauma elsikálása, vigasztalások és ígéretek, s már lehet is rohanni a következő pácienshez.
Elképesztő sebességgel próbáltam felidézni, hogy mit játszottunk annak idején elsősként a nagyszünetekben, mi az, ami több gyereket is leköthet. Az adj király katonát jutott eszembe, és pár perc múlva már zúgott az egész park és játszótér, hogy: „Ha nem adsz, akkor szakítunk!” Szegény pihenni vágyó osztrákok joggal vélhették, hogy pár pillanatra az orosz–ukrán különleges hadművelet költözött át ide, a párátlanító kapuk és az álmosító árnyékok közé. És még mindig csak fél négy volt.
Máig nem tudom, hogyan jutottunk el a végéig. Arra emlékszem, hogy fociztam a lányok csapatában, miközben fél szemmel a bújócskát követtem, nehogy valaki végképp eltűnjön, vagy beszoruljon valahová, a nejem stoptáncot játszott a maradékkal a We Will Rock You taktusaira, közben válaszoltam minden felmerülő kérdésre a dinóktól a lesszabályig. Életemben nem voltam még ilyen fáradt, úgy éreztem, mintha ólomból öntöttek volna ki egy kortárs kiállításra. Azt viszont szentül megfogadtuk, hogy jövőre csak a legszerencsésebb öt (de inkább négy) gyerek jöhet el a partira. Inkább legyek lelketlen szülő, aki nem érti meg a gyermekét, mint jószívű halott.
