Szomjúság

Vízügyes szemmel nézve a világ ilyen: a mérnöki lelemény azt is el tudja intézni, hogy a folyók hegynek felfelé haladjanak, az emberi gyarlóság ellenben azt is, hogy ott se legyen víz, ahol éppen rengetegnek kéne lenni.

Nagyjából ez most a helyzet a jókora természetes vízbázistól csak pár tucat kilométerre lévő Solymáron. Az önkormányzat hiába kérte már a hét közepén a lakosokat, hogy a hőhelyzetben legyenek kedvesek elhalasztani az ivóvízzel történő autómosást meg a medence öblögetést. A vízügy potméterei bizony másnap is csak azt mutatták, hogy „majd a szomszéd spórol” alapon aki tudott, továbbra is pancsolt. Elvégre miért ne, ha van rá pénze? Hiszen a víz is csak egy kínálat, arra csörgedezik, amerre a kereslet – a pénz - csörög.

Nos, éppen hazánk egyik leggazdagabb települése, Solymár tanmeséje mutatja, hogy az egoizmusra épített rendszernek hol vannak a határai. A vízügyesek szerint még a csúcshőség mellett is mindenkinek jutott volna víz némi takarékoskodással. Azonban miután a hőségben boldog-boldogtalan nekiállt pacsálni, a rezsicsökkentésnek köszönhetően mára lerohadt helyi vízhálózat pillanatok alatt túlterhelődött. A szakszóval „alapzónában” lévő, alacsonyabb területek lábánál szépen csillogtak az ivóvízzel locsolt gyepek, ivóvízzel mosott szélvédők, míg a hegyi villák lakói hirtelen ízelítőt kaptak, hogy milyen totálisan kiszolgáltatva lenni mások önzésének.

És egy kis kóstolót abból, hogy milyen lehet az élet mondjuk a dél-magyarországi tanyavidéken, ahol generációk nőttek fel úgy, hogy folyamatos a „katasztrófahelyzet”. Azaz önkormányzati lajtos kocsi viszi az úgy-ahogy iható műanyagízű, langyos vizet, és aki nem fut időben a kannával, az arra a napra szomjan marad. Ki tudja, talán már régóta ott sem kellene nélkülözni, ha az ország velük is annyit törődne, mint most a tehetősebbek szomjúságával.