- Vajna Ádám: A forradalom sokszor kézenfekvő megoldásnak tűnik

Már az első kötete után is számos díjat nyert. Meglepte most ez az újabb elismerés?

Amikor még nem volt könyvem, egyáltalán nem gondoltam ezekbe bele. Nem gondoltam arra, hogy díjakat lehet kapni. Amikor az Oda után elindult, akkor az olyan igazi nagy meglepetés volt. Meg hát visszajelzés, hogy lehet, akkor jó az, amit csinálok. Ez mindig különös élmény, nem lehet megszokni. Az Alkotótárs-díj esetében például pár másodpercig nem fogtam fel, mi történik. Kimentem automatikusan, mert meghallottam a nevem, és csak később hatott rám a dolog.

Ez a jövő, viszont még a második kötet után vagyunk. „A játék nem játék többé, ha nincs más választásunk” – mondja a kötet Lotman-mottója. Ön most épp melyik fázisban van?

Jurij Mihajlovics Lotman orosz irodalomtudós, szemiotikustól származik az idézet, de én nem nála találtam, hanem Takács Zsuzsa Tükörfolyosó című kötetének volt ez a mottója. Az Oda után másfél évet arra használtam el, hogy radikálisan más témákkal, megszólalásmódokkal kísérleteztem, de nagyon szenvedtem vele. És amikor elkezdtem kicsit lazábbra engedni a saját gyeplőmet, akkor kezdtek el megszületni azok a versek, amik aztán ebben a kötetben szerepelnek. Volt bennem egy görcsös „mindenképpen el akarok távolodni az első könyvemtől”, és aztán rájöttem, hogy nem kell. Hogy nem biztos, hogy van értelme máshogy írni. Egy olyan ponton vagyunk társadalmi, politikai szinten, ahol a játék az, amivel tudunk valamit kezdeni a szituációnkkal. És, ugye, ez azt is jelenti, hogy onnantól valójában a játék halálosan komoly lesz, nem csak szórakozgatunk a nyelvvel meg a formákkal.

1789, francia forradalom, rendszerváltás, miért ezek a fordulópontok foglalkoztatták?

Azt hiszem, ez az egész onnan indult, hogy mit kezdhetünk bizonyos szituációkkal, és a forradalom sokszor kézenfekvő megoldásnak tűnik. Valami radikális változás, ami teljesen megváltoztatja azt, hogyan élünk, nem csak politikai értelemben. És valahogy ezt próbáltam a versekben saját magam számára is körüljárni: elkezdtem ezekkel játszani, valójában azért, hogy kiderítsem a versek segítségével, mit gondolok erről.

És a történelmi figurák? Engem meglepett például Martinovics választása.

Ő nagyon jó jelképe ennek az egész forradalmi témakörnek, a lázadás lehetőségének, lehetetlenségének, elszúrásának, miközben egy nehezen kisilabizálható figura. De az, hogy Martinovics megjelent, abban elég nagy szerepe volt Adynak meg a Magyar jakobinus dala című versnek, valahogy onnantól kezdett érdekelni, én mit gondolok erről a korszakról.

Ami nem feltétlenül pozitív, és közben eszünkbe juthat a Forradalmár egy napja című verse, amiben van némi fanyar kiábrándultság…

Igen, abszolút valami hasonlóra jutottam a versek által. Középiskolás történelemórák óta foglalkoztat ez a probléma: lehet-e politikai személyiségekre példaképként tekinteni, vagy előbb-utóbb mindenkinek kiderülnek a hibái? Valami hasonló a helyzet a forradalmakkal is. Nagyon nehéz valakiben vagy valamiben feltétel nélkül bízni. A Odához képest viszont itt egy fokkal tudatosabb próbáltam lenni. Ami nem azt jelenti, hogy előre megterveztem, mit akarok mondani egy adott versben, hanem mielőtt nekiálltam írni, már többet tudtam például a forradalomról, mint amikor az előző kötet ver­seit írtam. Nyilván ez azzal is összefüggésben van, hogy eltelt négy év közben, és gyakorlatilag én is felnőttem.

Nagyon zavarba ejtőek a versírásról szóló versek, tipográfiában és témában is megtörik a kötet egészét, de ez a hang nem idegen öntől.

Az egész abból ered, hogy mindig zavarban vagyok, amikor verset írok, mert valahogy nem tudom természetesnek tekinteni. Amikor leülök verset írni, akkor óhatatlanul is eszembe jut, hogy de ennek mi értelme van, és miért csinálom? Ezekből a kételyekből és kérdésekből lesznek leginkább az önreflektív szövegek. Megpróbálok kezdeni valamit ezzel a problémával nyelvileg, vagy versszinten is. Egyébként az ilyen verseimen nagyon erős a kortárs norvég líra hatása, ezt a fajta technikát leginkább Audun Mortensen használja, akitől idézek is a könyv végén. Nagyon jó volt norvégul olvasni a verseit, de lefordítva nem annyira működnek. Rájöttem, hogy akkor lehet, nem lefordítani kell, hanem megpróbálni hasonlóképpen magyarul írni. Az utolsó hosszúvers például egy nagyon szabad fordítása az ő egyik versének.

Évek óta dolgozik fordítóként, szerkesztőként a norvég irodalom tolmácsolásán. Hogy látja, a magyar olvasók közelednek a norvég költészethez?

Szerintem igen. Én azt látom a saját környezetemben, hogy ha van egyáltalán lefordítva kortárs norvég költészet, az olyan fórumokon jelenhet meg, amelyek tényleg olvasva vannak, és benne vannak a magyar irodalmi vérkeringésben. Ezek a versek így beszivárognak az olvasók közé, bár persze legerősebben szakmai körökben hatnak. De az Észak folyóiratnak nagyon sok nem szakmai előfizetője van, akik egyszerűen csak érdeklődnek Skandinávia iránt. Azt hiszem, hogy sok olyan norvég szerző van, akik máshogy írnak, mint amerre a hazai kortárs líra tart, és ők épp ezért izgalmasak. Például Tor Ulven. Nem feltétlenül arról van szó, hogy soha senki nem írt Tor Ulven-stílusú verseket itthon, de más a divat ott, mint itt, és vannak különböző eltolódások, amik miatt egyes norvég versek újszerűen hatnak 2022-ben Magyarországon, miközben lehet, hogy Norvégiában az egy bevett versnyelv. Most Sirokai Mátyással dolgozunk egy olyan köteten, ami épp Tor Ulven költészetét gondolja tovább nagyon izgalmasan, és ő bevallottan Ulvenből is indul ki. Szóval jó érzés látni, ahogy egy-egy norvég szerző bekerül a magyar költészet vérkeringésébe.

Az Alkotótárs-díjat egy XIX. században élt ornitológus, Sir Walter Lawry Buller életéhez kapcsolódó verses regény megírására kapta. Róla már írt korábban is verset, miért tér vissza hozzá?

Az Oda megírása óta tervem, hogy írok róla egy verses regényt, és ez most remélhetőleg tényleg meg fog születni. Semmilyen logikus magyarázatot nem tudok adni arra, hogy miért érdekel egy XIX. századi ornitológus, de az egész onnan indult, hogy egy állattani könyvben idéztek tőle egy madártani tényt, ami amúgy szerepel is az előző kötetben, és akkor elkezdtem utánaolvasni a fickónak. Kiderült, nincs elképesz­tően izgalmas élete, nem járt a Déli-sarkon, nem volt miniszterelnök, de csomó olyan pont volt az életében, ami megfogott. Olyanok, amiket elkezdtem magaménak érezni. Például megpróbálkozott a politikával, de végül nem választották meg, aztán egész életében azzal küzdött, hogy Új-Zélandon ő már valaki, de Angliában szeretne valaki lenni. Szereti a madarakat, elsőként feltérképezi az új-zélandi madárvilágot, ami eleve nagyon izgalmas, mert elzártan alakult ki, és nagyon más, mint az európai vagy az amerikai madárvilág. Élete végén már annyira szeretne a londoni elitbe tartozni, hogy kitömött madarakat ad el London-szerte, meg elajándékozza mindenféle képviselőknek. Meghasonulás, provincialitás, becsvágy és hasonló problémákat olvasok bele az életébe. Vonzanak a polihisztorok, és nagyon izgalmas egy két évszázaddal ezelőtti új-zélandi ornitológus életével foglalkozni, de ez a verses regény végeredményben azért fog megszületni, mert magamon gondolkozom általa.