Hogy kezdődött? Apa halálával. Nekünk így kezdődött. Jöttek, fogták, elvitték, soha nem láttuk többé. Még mondott valamit, amikor már éppen vitték, két rémült mentős meg egy orvos, hogy majd vigyük be a kórházba a dolgokat, amiket ilyenkor kell, anya majd tudja. Hetvenkét éves, mondta az orvos, vonogatta közben a vállát, kialvatlan, lestrapált orvos volt, aznap már a tizedik ilyen eset, hát az már, ugye, én meg ordítottam vele, hogy nekem az apám. Széttárta a karját, veszélyeztetett kor. De hát ugyan miért? Apa műszaki fordító, még ott volt a könyv az asztalán meg a jegyzetei, erős férfi volt, hívtam a kórházat este, el is mentem, de már a portáról elküldtek, hogy nem lehet látogatni, mindenesetre otthagytam azt a néhány dolgot, amit kért meg amit anya összecsomagolt, de két nap múlva, amikor újra mentem, már mondták, hogy nem lesz szükség semmire. Körülbelül így mondták, járvány van, semmit sem lehet tenni. Nem is értették, min csodálkozom. Nézzek körül, mondta egy orvos. Anya összeomlott, de valójában ez csak egy szó, hogy összeomlott, akkor fogtam fel, hogy mit is jelent, és milyen az, amikor valaki összeomlik, nemcsak a teste, hanem a lelke is. Csak egy dolgot mondogatott, hogy apa délelőtt még a boltban volt, joghurtot vett és kilötykölte, amikor kirakodott a konyhaasztalra. Nem lehet, hogy így érjen véget az élet. Odavettük. Nem volt mit tenni. Nem nagy a lakásunk, két szoba, hármunknak is szűkös és kényelmetlen. Ani csak bólintott, amikor mondtam neki, nem volt boldog, nem szerette anyát, a szokásos meny-anyós dolog, akkor össze kellett húznunk magunkat, és minden amúgy is más lett. Marci még járt iskolába, de már beszélték, hogy nem lesz tanítás, és az úszás sem, tizenhat éves, mondta Ani, hogy fogja itthon kibírni, és mi is hogy fogjuk kibírni, ez a kérdés. Anyát beköltöztettük Marci szobájába, Marci lázadt is, hogy nem bírja anya szagát, ez valami öreges szag, ami zavarja, csak egy időre, Marcikám, mondtam neki, csak egy időre. Aztán a munkahelyem is megszűnt, statikus voltam, leálltak az építkezések, még be sem hívtak, csak egy levelet küldtek, hogy vége, majd utalják a pénzt, ami jár, de ne számítsak sokra, mert kész csőd most a gazdaság, senki sem fizet a másiknak. Statikus voltam, azt számoltam, hogy milyen hatásoknak meg ellenhatásoknak kell ellenállnia egy épületnek, hogy ne dőljön össze. Az erőhatások, ezek számítanak. Miért nem segít Eszti?, ezt kérdezte Ani, és igaza is volt, de nálunk a családban Eszti soha nem vállalt semmit, és ha valaki egy családban soha nem vállal semmit, az megszokás lesz, így alakult a húgommal meg velem, én voltam a vállalós. És Esztinek is, feleltem, megvan a maga baja, az öregedő férjével, akinek már volt egy sztrókja, és Eszter állása is bizonytalan, addig jól menő fodrász, új autót vett, persze, a legrosszabbkor, de ez is jellemző rá, mindent a legrosszabbkor csinált, és most a szalon is bezár. Addig minden nőnek fontos volt a frizura, most meg elvannak anélkül.
Aztán Marci fel is lázadt, elege van, addig is órákat beszélt telefonon, a faszom, kiabált Anival a konyhában, a faszom fog veletek maradni, kiakadtam, anya, jogom van kiakadni, és akkor Ani állása is megszűnt. A kovid. Hirtelen kiderült, hogy nincs szükségünk egy csomó dologra, amiről korábban azt hittük, hogy szükségünk van. Eszti férjét is bevitték, megmondták, hogy semmire se számítson, nincs erőm, ezt mondta, és akkor nem jöhettem elő a bevállalással meg a családi dolgokkal, de, ezt feleltem, az embernek sok mindenre van ereje, amikor azt gondolja, hogy már nincs, sok épületről mondják, hogy már régen össze kellett volna dőlnie, ha hiszünk a fizika törvényeinek, de mégsem dőlnek össze. Van ilyen. Kibaszott kitartónak kell lenni. Amúgy is, lehet, hogy vége az egész világnak. Eljönne meglátogatni anyát, de mondtam, hogy semmi értelme, anyát most nem érdekli, hogy meglátogatja-e vagy sem, arra vár csak, hogy apát eltemethessük, annak is én jártam utána, mint mindennek, és akkor én is azt mondtam magamnak, a lépcsőházban, hogy kiakadtam. De hát kinek is mondtam volna, amikor mindenki ki volt akadva? Rosszul számoltuk a hatásokat meg az ellenhatásokat. Ja, az élet. Nehéz is kiszámolni. Anival már nem volt házaséletünk, sőt, már életünk se, csak a vigyázás, Ani elkezdett visszajárni a laborba, de persze csak segédmunka meg régi rendelések intézése, csak feküdtünk este egymás mellett, anya tévézett abban a kis szobában, ami a nappali volt, mindent megnézett, az összes török és mexikói sorozatot, mindent. Egyik este Marci kiszökött, hajnalban hozta haza a rendőrség, részegen verekedtek, ráadásul a tilalom, garázdaság, a rendőr azt mondta, nem lesz eljárás, majd valahogy elsimítják, tele van a faszom, Marci ezt ismételgette.
Elmentem taxizni. Anya meghalt, azt mondták, kovid, de feltehetően egyszerűen nem bírta, rámondták mindenkire, hogy kovidos, de mostanában az emberek nem járnak utána semminek. Túlélni, ez a fontos. Ani összejött egy régi barátjával a laborban, így jobb lesz neki, én nem tudtam uralni a helyzetet, arra mentünk rá, azt mondta, egy élete van. Nem tudtam mit mondani. Egy élet, az egy élet.
