Bosch;Weöres Sándor;abortuszellenes kampány;irónia;

Kustos Júlia: Valaminek történnie kell

Különösen élénk olvasói és kritikai érdeklődés övezi költészetnapi megjelenése óta a Hullámtörő című verseskötetet. A titkát akarja megfejteni mindenki, amivel elementáris hatást gyakorol a legkülönfélébb olvasóira. Hogy mitől lesz igazán vers a vers, arról a debütkötet szerzőjét, Kustos Júliát kérdeztük.

Amennyiben megszemélyesíteném a verseskötetét, akkor azt mondanám, hogy a Hullámtörő szeme sarkában mosolyráncokat vélek felfedezni. Nem iróniát, vagy pláne kikacsintást, hanem a versépítkezésből, a szóhasználatból, a hangvételből adódó játékos jelzést, hogy bár fontos, jelentős dolgokról esik szó, nem kell mindig mindenáron véresen komolyan venni. Érzékcsalódás részemről a mosoly, vagy a költészetének játéka?

Az irónia használata, habár önmagában rendben van, de az utóbbi évtizedekben túl lett feszítve a lírában, ezért igyekeztem azt meghaladni. Én cinikusnak tartom magam, ám hogy ez a költészetemben mennyire mutatkozik meg, azon el kell gondolkodnom. Az biztos, hogy viszonylag későn ismerkedtem meg az irodalom játékosabb oldalával, egy középkori francia irodalmi kurzuson eszméltem rá, hogy akár a Trisztán és Izoldát is végig lehetne röhögni, a tragikum észlelése mellett. Amikor direkt humorral kísérletezem a verseimben, az általában csak vicceskedő, ezért örülök az észrevételének, ami, azt hiszem, a komolyság és az irónia találkozási pontja, határmezsgyéje lehet.

Vagy tényleg beépült a verseibe némi cinizmus… Mindemellett nagy önmérsékletre vall, hogy bár már egy évtizede publikál irodalmi lapokban, kivárt a debütkötet megjelentetésével. Mi volt ennek az oka?

Bennem is ott volt a kötetkényszer, szerettem volna hamarabb kiadni az első kötetet, össze is állt ehhez a szöveganyag, amit viszont mégsem éreztem késznek. Pihentettem, újra és újra átolvastam, de kételyeim merültek fel a tekintetben, hogy valóban ezeket a verseket szeretném-e első könyvként megjelentetni. Végül az a kötet nem látott napvilágot. Mondhatjuk úgy is, hogy egy második kötettel debütáltam.

Ez a 33 verset magába foglaló kötet tényleg alaposan kiérlelt és nagyon sokféle módon nagyon sokféle olvasót tud megszólítani, a popularitás leghalványabb jelét sem mutatva. Egyik lehetséges megközelítésnek számomra a lét- és énelméleti kérdések sora tűnik. Metafizikus költőnek vallja magát?

Nem ódzkodok ettől a jelzőtől. Annyira tartom magam metafizikusnak, amennyire a lengyel Zbigniew Herbert vagy Nemes Nagy Ágnes annak számít. Ezek a témák foglalkoztatnak: a helyem a világban, a világ leképzése, ahogy a világ és a társadalom leképez engem, vagy hogy a különféle mechanizmusok miként képeznek meg egy társadalmat. De a társadalmi szerepek is metafizikai alakot tudnak ölteni a nyelvhasználatban. Önmagam megismerése, ha nem is programszerűen, de sokszor előkerül.

Lenyűgöző számomra, ahogy az eszköztelenség látszatát keltve, mindenféle sallangot kerülve felépülnek a versei, mintha mindig is így és éppen így léteztek volna. Hogyan érik el ezt a létfokot a költeményei?

Azt soha nem döntöm el, miről és hogyan fogok írni, de az már tudatos dolog: hogy addig írok, amíg ki nem derül róla: létrejön, verssé vált. Vagy éppen az, hogy ez csak egy elfecsérelt vasárnap délután volt. Mert nem lehet minden szövegből vers. Hiába tűnik jónak, rímel vagy rímtelen, van címe, rendben követik egymást a sorai, ha nem mutat túl mindezen. Az én értelmezésemben ezenkívül valaminek történnie kell a szövegben. És ha ez másoknak is megtörténik, olvasva a verset, annak nagyon örülök.

Visszatértünk a metafizikai érdeklődéshez? A vers tehát nyelvi probléma vagy éppen akkor válik verssé, amikor önmagán túl mutat?

E kettő kölcsönhatásában születik meg – ekkor tud kidomborodni, hogy a nyelv elégséges-e a témához vagy sem, hogy milyen módon haladják meg egymást. Szerencsés esetben a kettőjük libikókája egyensúlyba kerül. Egy példával élve: a Bosch-kiállításon a Földi gyönyörök kertje előtt álltam, és azt vettem észre, hogy valami nem stimmelt számomra. A gyanúm beigazolódott, amikor közelebb lépve elolvastam a festmény melletti rövid ismertetőt, és megtudtam, hogy másolattal van dolgom. Érzékelhetően instabil volt a kép kvalitása – ha ez nem így lenne, akkor megkérdőjelezhetnénk egy teljes szakma létjogosultságát, amely az eredeti műalkotások és a másolatok azonosítására specializálódott. Márpedig ezek eltérnek egymástól. Ha nem így lenne, sikeres epigon költőként is lehetne létezni. És miért ne lehetnék én is Weöres Sándor-epigon? Amúgy imádnék Weöres Sándor-epigon lenni!

A próteusziság már a kötet címének széles értelmezhetőségi skáláján megjelenik: hullámtörő lehet maga a kötet, a nyelv, vagy egyik verse alapján Odüsszeusz is a szirének között. Felfed még néhányat?

Egy régi versem címe volt a Hullámtörő, amit időközben teljesen átírtam, ám a szót mindenképpen használni szerettem volna, mert közel áll hozzám. A hullámtörők olyan eszközök, melyekkel a civilizáció megvédi magát a természettől, az óceántól, de a védelem mellett ott az agresszió is, hiszen a puszta léte is fenyegető. Ugyanakkor poétikai vonatkozása is van: már a címben jelezni szerettem volna a távolságot és a kötet egyik tétjét a nemrégiben (jobb szó híján) divatossá váló ökolírával, pulcsiköltészettel, szociolírával szemben – mindez itt megtörik.

Pár verse alapján – Róza dala, Virágot a virágnak!, Egyformán szeret, ez utóbbi egy serleget formázó képvers – a női perspektíva jelenlétének jelentőségére kérdeznék rá: a nemiség esztétikai vonatkozásai mennyire fontosak a költészetében?

Soha nem volt központi témám, hogy nő vagyok, a példaként felhozott versekben sem ezt problematizálom. Bár gyanítom, férfiként nem biztos, hogy írnék az abortuszról, ahogy azt a képversben tettem. De ez pontosan annyira offenzív kijelentés, mint a feltett kérdés: azért írok-e az abortuszról verset, mert nő vagyok. De én itt ennél tágasabban írok: egy olyan procedúráról, amivel valakinek, akár több embernek is az életét egy tulajdonképpeni politikai játszmában teszik tönkre: diktatórikus módon valamelyik nemre kiterjesztenek egy megkötést, amivel egy életre traumatizálnak embereket.

Traumákban nincs hiány. A világot szétszerelni – Nem lehetséges történetek címmel jelent meg tavaly ősszel egy antológia, amelybe szerkesztőként, Fehér Renátóval közösen 25 szerző szövegeit válogatták egybe. Mi volt az összeállítás célja?

Az éppen dühöngő Covid-járványról, a bezártságról, ennek társadalmi vonatkozásairól szóló irodalmi szövegekre írt ki az Athe­naeum Kiadó pályázatot fiatal alkotóknak. Több mint 200 mű érkezett be hozzánk, líra és próza vegyesen, ezekből válogattuk ki a szerintünk legszínvonalasabbakat. Nagyon sok naplószerű bejegyzésből építkező szöveget küldtek, de ezek közlését ezúttal kerültük. Összességében a karanténélmény, a bezártság, a betegség, a veszteség, a halál dominálta az írásokat, elég nyomasztó korképet adva arról, amiben élünk. De világpolitikai érdeklődésű és a globális felmelegedést tematizáló geolírai és -prózai művek is születtek.

+1 kérdés

Úgy tudom, regény megírását is tervezte, amely akár verses alakot is ölthet. Hol tart a megírásában?

Változott a terv: prózát, és abból is novellákat írok. Pár éven belül, remélem, összeáll egy kötet belőlük. De alapvetően költőnek tartom magam, új versek is készülnek folyamatosan – jelenleg az foglalkoztat, hogy a most megjelent kötet hangjaitól milyen irányokba mozdulhatnék el.

Kustos Júlia

(Szombathely, 1996) költő, kritikus, szerkesztő. 2013 óta publikál; 2014-ben a Deákpoézis verspályázat különdíjasa. Első kötete, a Hullámtörő a Jelenkor Kiadónál jelent meg idén a költészet napjára. Budapesten él.