Szekeres Imre: Szemben a történelemmel

Horn Gyula miniszterelnöki tevékenységének legmarkánsabb jegye a válságkezelés volt, amely, még ha meg is osztotta a közvéleményt, fordulatot hozott a gazdaság konszolidációjában

„A siker nem végleges, a kudarc nem végzetes: az számít csak, hogy legyen bátorság a folytatáshoz” (Winston Churchill)

1990 és 1998 között ügyvezető alelnökként, majd frakcióvezetőként is részese voltam Horn Gyula sikereinek és kudarcainak. A történelmi távlat ma már lehetővé teszi teljesítményének értékelését, erényeivel és hibáival együtt. Tapasztalataim alapján állítom, hogy a rá jellemző karakterjegyek együttese kevés magyar politikust jellemez. Ezek egyike a politikai cselekvésének irányt adó elkötelezettsége; egy másik pedig az ítélőképessége, amely képessé tette a szükségszerűségek felismerésére és arra, hogy tetteit ezekhez igazítsa.

Lengyel László Horn Gyulát a kiegyezések mesterének nevezte, de a kiegyezések mögött mindig ott állt a kisemberekkel való törődés szándéka. Állama a kisemberek állama, kormánya a kisemberek kormánya volt.

Azt, hogy az MSZP túljutott a rendszerváltás krízisén, Horn azzal érte el, hogy elfogadta a fiatalok szerepét a párt újjászervezésében, ahogy a frakció idősebb szakértő tagjainak nyilvános szereplését is. Ez az integrálóképesség biztosította, hogy Pozsgay Imre kiválását nem követte másoké, továbbá azt is, hogy 1992-ben elfogadtuk, hogy önállóan politizálunk, de készek vagyunk együttműködni liberális pártokkal, megőrizve baloldali programunkat. Ekkor mutatkoztak meg Horn Gyula erényei, politikai taktikai képessége, az átlagembert megszólító politikai stílusa és remek politikai ösztöne. Elkötelezettsége és győzni akarása sorsdöntő volt, amikor az 1994-es kampány kezdetekor azzal a dilemmával kerültünk szembe, ki legyen a miniszterelnök-jelöltünk. Németh Miklós nem tartotta alkalmasnak a helyzetet az MSZP kormányra kerülésére, elutasította még a kampányban való részvételt is. Nem volt célszerű választani Horn Gyula és Békesi László közt sem, mert bármelyikük mellett döntünk is, sok szavazatot veszítünk a másik hívei körében. A helyzet feloldására nem látszott más megoldás, mint hogy csak a választások eredményének ismeretében nevezzük meg jelöltünket.

1994. május 5-én, három nappal a választások előtt, Horn súlyos autóbalesetet szenvedett. A választási bizottság többsége el akarta kerülni, hogy a Békesi és közte kialakított egyensúly felboruljon, ezért én helyettesítettem a nagygyűlésünkön, a miniszterelnök-jelölti vitán és a kampányban. Fontos volt fenntartani az egyensúlyt, kiváltképp annak tudatában, hogy Magyar Bálint az SZDSZ nevében bejelentette, hogy egy Horn Gyula vezette kormányba az SZDSZ nem lépne be. Végül többségünk lett, de szerény. Ahogy Kis János fogalmazott a választások után: „sok egy pártnak, de kevés egy kormánynak”. A koalíciós tárgyalásokon az SZDSZ végül elfogadta, hogy nincs beleszólása abba, hogy a mandátumok 54 százalékával rendelkező MSZP kit állít miniszterelnöknek. Az MSZP döntő többsége Horn Gyulát támogatta.

Miniszterelnöki tevékenységének legmarkánsabb jegye a válságkezelés volt, amely, még ha meg is osztotta a közvéleményt, fordulatot hozott a gazdaság konszolidációjában. A hosszú távú érdekeket szolgáló kormánypolitika képes volt a súlyos népszerűtlenséget is fölvállalni a stabilizáció érdekében. Bokros Lajos és Surányi György az árfolyam-politika korrekciójával és az importvámmal egyszerre javította az egyensúlyt és erősítette a gazdasági növekedést. A program egy másik eleme a privatizáció felgyorsítása volt, s az ebből keletkező 150 milliárd forintos költségvetési bevétel stabilizálta a büdzsét. A csomag harmadik része több, azonos jellegű lépéssel a rászorultsági elvet érvényesítette, és egy átfogó államháztartási reformot jelentett. Horn és az MSZP-frakció ebben a folyamatban igyekezett csökkenteni a munkavállalók és a nyugdíjasok elszegényedését, ami 1997-re sikerrel járt, életkörülményeik javulni kezdtek.

1995 elején a nyugati hatalmak részéről nagy volt a nyomás, hogy kössük meg vagy mindkettő, de legalább az egyik alapszerződést. Kovács László külügyminiszter és a magyar diplomácia ügyesen használta ki ezt a helyzetet, párhuzamosan tárgyalt a két szomszéddal, s a Mečiar-kormánnyal sikerült is megegyezni. A kabinet eközben kísérletet tett az alapszerződés előkészítésére Romániával is, sikertelenül. Később – leginkább a romló választási kilátásait érzékelve – Iliescu elnök föladta korábbi ellenvetéseit. Történelmi előrelépés történt az euroatlanti integrációban is. A Nyugat a Horn-kormányt együttműködő partnernek ismerte el, így 1999 tavaszán Magyarország a NATO tagjává és az EU csatlakozásra kiszemelt öt ország egyikévé vált.

Horn Gyula kormánya lehűtötte az első kormányzati periódus erősen túlideologizált közéletét. A szocialista-liberális kabinet alatt megerősödött a független sajtó, s ennek biztosítására megszületett a médiatörvény, amely megteremtette a közszolgálati és kereskedelmi média működésének alapelveit. Horn megegyezésre törekedett az egyházakkal is, s erőfeszítéseket tett az egyházi kárpótlás folyamatának hosszabb távú rendezésére. Az Antall-kormány ugyanis csak az ingatlanok visszaadásáról hozott törvényt, de nem gondoskodott arról, hogy az egyházaknak legyenek forrásaik a visszakapott ingatlanokban működő intézmények finanszírozására. A megállapodás alapján az ingatlan-visszaadást lelassították, a hátralék számottevő részét pedig örökjáradékká alakították, s ez vált az egyház alaptevékenységének egyik finanszírozási forrásává. A másik forrás a „második egy százalék” lett: a befizetett személyi jövedelemadó második egy százalékáról is rendelkezhetett az adófizető, s azt átirányíthatta az általa választott egyház javára. Azóta az egyházak „közcélú” tevékenységét teljes mértékben az állam finanszírozza, az egyházi intézményfenntartók a normatíván felüli költségeik fedezésére kiegészítő támogatást is kapnak.

Horn Gyula vezetésével a szocialista-liberális kormány határozott lépéseket tett a megegyezéses demokrácia irányába. Az MSZP és az SZDSZ megerősítette az ellenzék legitimitását és kibővítette a mozgásterét az új Házszabállyal. Alkotmányozási moratóriumot hirdettünk, a négyötödös többség elvének önkéntes bevezetésével az ellenzéki pártok támogatását tartottuk szükségesnek egy alkotmányozási folyamathoz. Ekkor még a két oldal képes volt párbeszédre, így elérhető közelségbe került az új és végleges alkotmány elfogadása. Az új alkotmány arra vonatkozóan is adott volna garanciát, hogy a jövőben senki, még kétharmaddal se rúghassa fel a demokrácia írott szabályait.

Az Országgyűlés 1996. június 27-én szavazott az Alkotmány-előkészítő bizottság által támogatott indítványról. A szavazás előtti frakcióülésen, mint minden ügyben, felkértem a kormányt, hogy nyilatkozzon. A kormány nevében Kiss Péter miniszter elmondta, hogy a kormány nem ellenzi az alkotmánytervezetet. A szükséges 257 szavazat helyett viszont csak 252 képviselő szavazott igennel. Az MSZP-t leszámítva, egyetlen pártban sem volt ellenszavazat. Valamennyi ilyen szavazatot az MSZP vezető politikusai, kormánytagok (kivéve Kovács Lászlót) adták le, rajtuk kívül még Tölgyessy Péter tartózkodott. Mint utóbb kiderült, a kormány és az elnökség tagjai Horn Gyula és Kósáné Kovács Magda javaslatára azért szavaztak nemmel vagy tartózkodtak, mert nem fogadták el, hogy az alkotmánytervezet államcélként fogalmazott meg néhány ügyet, azokat alanyi jogként kívánták szabályozni. A szavazás után a ciklus egyik legmélyebb politikai és koalíciós válsága bontakozott ki. A fiaskó mélyen megosztotta az MSZP-t, főleg a frakciót, amely kitartott a stabilizáció támogatásában, s nem érdemelte meg, ahogy akkor fogalmaztam, a „cserbenhagyásos” gázolást. Hiába tettünk még egy kísérletet, az alkotmányozás ügye végül elbukott – már akkor sejteni lehetett, hogy ennek egyszer történelmi súlyú következményei lesznek.

A kommunikáció gyengeségei élesen jelentkeztek már a Bokros-csomag esetén is – a gyenge kommunikáció és a társadalmi visszajelzések iránti közömbösség vezetett az utolsó másfél év kudarcaihoz is, mint amilyen a Bős-nagymarosi vízlépcső és a földtulajdonlás ügye volt. Ráadásul 1998 elején a politikai elemzők nyilatkozatai túlzott magabiztossággal töltötték el Horn Gyulát és az MSZP meghatározó politikusait. A párt vezetőinek nagy része biztos volt a győzelemben, s abban, hogy a társadalom a folytatást igényli. Ezt fejezte ki Horn kijelentése is: „Az MSZP-nek nincs észszerű alternatívája.” Egyedül maradtam azzal, hogy szükségünk van az SZDSZ szavazóira a második fordulóban, és hogy szükség van a változás programjára. Az MSZP még így is növelni tudta támogatói számát. Az 1998-as választások első fordulójában megnyertük a listás választást, az MSZP a 176 egyéni választókerületből 113-ban végzett az élen, miközben a Fidesz csak 43 helyen fordult elsőként. Ezt a szocialisták kudarcként, a Fidesz pedig győzelemként élte meg, mert az SZDSZ gyenge szereplése miatt az MSZP előnye nem garantálta a kormányzás folytatását. Ekkor előzetes egyeztetés nélkül átvette a kampány irányítását Horn Gyula, Kósáné Kovács Magda, Kovács László és Gál Zoltán négyesfogata – én ezért lemondtam a kampányfőnökségről.

A koalíciós és az ellenzéki pártok is tárgyalásokat kezdtek a kölcsönös visszaléptetésekről. Csakhogy az MSZP és az SZDSZ viszonya nehezítette választóik mozgósítását a másik párt jelöltjeire. A szabad demokraták kampányuk egyik céljának ugyanis azt tekintették, hogy megakadályozzák a szocialisták abszolút többségét, s az MSZP is politikai harcot folytatott koalíciós partnere ellen. A másik oldalon közben megállapodtak: Torgyán József bejelentette, hogy az FKGP 82 jelöltjét „egyoldalúan” visszavonja a szocialista-liberális koalíció legyőzése érdekében. Ezt követően a Fidesz is nyilvánosságra hozta, hogy a kisgazdák visszalépésétől „függetlenül” 20 körzetben visszalépnek a további küzdelemtől. A két forduló között, hol a négyek, hol a miniszterek által vezetett kampány során az MSZP olykor ellenzéki pártként viselkedett (miközben kormányon volt), olykor jobboldali összefogással riogatott (megerősítve annak célszerűségét az ellenzéki szavazók körében, s növelve szavazási hajlandóságukat), hol kapkodva ígért fűt-fát. Az SZDSZ pedig a médiakampánya megszüntetésével magára hagyta az MSZP-t a Fidesszel szemben.

Az eredmény ismert, jobboldali kormány alakult Orbán Viktor vezetésével. Az MSZP első fordulós listás győzelme, 134 elért mandátuma, vagyis a parlamenti helyek egyharmada még így is óriási esélyt adott a kezünkbe – ezzel a háttérrel fel lehetett építeni azt a baloldali pozíciót, amely négy évvel később, 2002-ben ismét kormányra emelte az MSZP-t.

(A Szociális Demokráciáért Intézet és a Táncsics Mihály Alapítvány emlékkonferenciáján elmondott előadás rövidített változata)