- Amit én szeretek: toll, papír és a jó emberek – Exkluzív interjú Geoffrey Rushsal

Negyvennégy éves korában gyökeresen megváltozott az élte: a Ragyogj! után gondolom mindenki felismerte az után.

Így van. Húsz évesen kezdtem el a színészi pályafutásomat és eltelt huszonnégy év a színházban, szép csöndben. Majd 1994 és 95-ben három ausztrál filmben kaptam szerepet, amin nagyon meglepődtem, mert addig senki sem keresett efféle ajánlatokkal. Az egyik volt ezek közül a Ragyogj! Miután kijött a film, mondták nekem, hogy itt az ideje, hogy beszerezzek egy faxos telefont. Sosem szerettem a kütyüket, most sem érdekelnek, nem vagyok fenn közösségi oldalakon sem. Amit én szeretek: toll, papír és a jó emberek. Szóval, a gyakorlat az volt az ausztrál rendezők esetében, hogy ha tehetségesek voltak, akkor megpróbáltak bekerülni Cannes-ba. A Ragyogj! esetében azonban a Sundance-re esett a választás és Scott Hicks rendező küldözgette a faxokat, hogy negyvenes férfiak zokognak a mozikban. Ezt nagyon rosszul hangzott! Aztán elkezdődött a film amerikai fesztiválturnéja és New Yorkban tartották meg a nagy sajtóeseményt. Ez volt számomra a nagy álomváros. A mai napig kristálytisztán emlékszem, hogy állok egy belvárosi olasz étterem előtt, hogy elszívjak egy cigarettát. Ott volt egy hipster és odavetette nekem: „Hé, ember, bírtam a filmedet.” Megdöbbentem: színházi színész vagyok Sydney-ben és Melbourne-ben, majd egyszer csak New Yorkban csak úgy szembedicsérnek. Zavarban voltam. Hazamentem, de aztán két héttel később vissza kellett mennem Amerikába további sajtószereplések miatt. A repülőtéri vécében a takarító szólított le, hogy „hé, zongoraember”.

Ezek után bármit eljátszhatott, gondolom.

Nem volt az olyan egyszerű, mindenki azt akarta, hogy énekeljek és zongorázzak. Volt egy őrült felkérés, hogy játszam el Liberace-t. Rettenetes ötletnek tartottam, inkább elfogadtam Bille August felkérését, hogy rendőrt alakítsak a Nyomorultakban. Itt egy gond volt csak: lovagolnom kellett. Na, ezt soha, de soha többet!

A Nemo nyomában biztosan nem életrajzi film.

Bár azt mondtam, nem érdekel a technika, de azért lenyűgözött, hogy 2003-ban ennél a filmnél üzemelték be az első digitális vetítőket. Elképesztő volt, hogy szinte láttam a homokszemeket az óceán mélyén. Egyszer Sydney-ben együtt ebédeltem Andrew Stanton és Lee Unkrich rendezőkkel és ámulatba ejtő volt, amikor elmagyarázták, hogy ami a vásznon látható volt, az tulajdonképpen már a Szilícium völgy chipjein múlt. Ültünk, néztük a kikötőt és volt abban valami ijesztő, hogy a valóságban nem láttam annyira részletgazdagnak, mint a jelenetben, melyben felhasználták az animátorok.

Johnny Depp-pel együtt játszott A Karibtenger kalózai című Disney franchise-ban. Mit szól a körülötte kialakult helyzethez?

Sajnálatos. Elementáris hibának tartom, hogy a magánéleti perét élőben közvetítették. Minap éppen nézem, hogy tavaly itt Karlovy Vary-ban milyen kalandjai voltak. Ezek a videókon természetes volt és kedves. A magánéletben olyan, mint itt volt: zárkózott, vicces, játékos és alázatos a rajongóival szemben. Amit pedig színészként felépített és megmutatott A Karib tenger kalózaiban, az nagyon ritka. De mondhatnék más filmeket is, mint például Sweeney Todd vagy az Ollókezű Edward. Nem véletlenül lett sztár. Eggyel nem tudok azonosulni: ahogyan öltözik. Én tegnap töltöttem be a hetvenegyet, nem vehetek fel már olyan göncöket magamra, mint ő.

Pedig épp arról szerettem volna kérdezni, hogy mi a titka annak, hogy tökéletesen néz ki bármelyik korszak kosztümjeiben.

Mindig is azt állítottam: egy jó jelmez nagyon sok mindent elárul egy karakter belső értékeiről. Nézze csak meg Peter Sellerst, ahogy megteremtette Clouseau felügyelőt. A való életben nincs olyan francia rendőr, aki krémszínű ballonkabátban járna fel-alá. Vagy a bajusz! Azt is ő találta ki, ezzel megteremtve a karaktert. Penny Rose, A Karib-tenger kalózai jelmeztervezője zseniális a formák alkalmazásában. Amikor kihozta Barbossa kalapját, tudtam: a film egyetlen jelenetében sem fogom levenni. A kalap a figura agyát jelképezi, a nagy toll pedig az arroganciáját. A filmekben a közelik a legfontosabbak, de így már fel lehet vonulni egy totálban is, ahol az egész tested látszik és így is el lehet hitetni, hogy abban a kompozícióban a te jelenléted a domináns. Az autorítás momentumai.

A Géniusz – Albert Einstein tévésorozatban hogyan oldotta meg a szerepet?

Nagyon fontos: sokat kellett mondanom magamnak, hogy még véletlenül se próbáljam meg eljátszani a zsenit. Meg kellett azonban tanulnom rengeteg tudományos szöveget, amit nagyon élveztem. Lelkes olvasója voltam a Scientific American-nek, a hatvanas években teljesen odavoltam az űrversenyért a két nagyhatalom között. Úgy is készültem a szerepre, hogy elolvastam a „Gravitációelmélet hülyéknek” című kézikönyvet. Ahhoz pedig, hogy hitelesen el tudjam játszani a húszéves és a hetvenöt éves Einsteint, rengeteg improvizációra volt szükség, hogy megtaláljam a tökéletes formát. Einstein az én szememben egy kicsit bohóc is volt. Ez közös pont, sokat segített. Itt említeném meg, hogy az utóbbi idők legjobb színészi alakítása Jessica Chastainé volt a Tammy Faye szemeiben. Egy negyven fölötti színésznő úgy játszott el egy tizennyolc éves lányt, hogy minden pillanatát elhittem. Lenyűgöző. Ilyen fineszes és tökéletesre csiszolt játékra nagyon kevesen képesek.

Steven Spielberg egyik legkomolyabb alkotásában, a Münchenben is szerepelt.

Amelyet Máltán és Budapesten forgattunk, mert Izraelben túl veszélyes lett volna. Ez a film nagyon határozott alkotás egy kiélezett konfliktusról és a budapesti forgatáson is naponta háromszor ellenőriztek mindenkit a stábban fémdetektorral. Ennél a filmnél, fajsúlyos volt, hogy olyan kvalitású író jegyezte a forgatókönyvet, mint Tony Kushner, mert ez az egész nagyon elsikkadhatott volna egy általános akciófilmbe vagy kultúrpolitikai bosszúba. Számos ilyet láttunk Hollywoodban, ez abszolút kivétel. A legkedvesebb emlék a forgatásról ausztrál színésztársam, Eric Bana, aki korábban komikus volt és minden egyes élőlény hangját képes leutánozni. Korábban számos politikust kifigurázott, kissé karikatúrára véve, ám rengeteg kritikával megfűszerezve. Na, Eric azt játszotta velem ezen a forgatáson, hogy mögém osont és Steven Spielbeg hangján elkezdett mindenféle instrukciókat sorolni. Mindig átvert! Azután amikor már nem bírtam tovább, akkor kiadta magát ausztrál újságírónak, aki minden sarkon meg akar interjúvolni. A forgatás mellett az is szól, hogy tudja, a filmszínészben a földrajzi szempont nagyon kellemes. Azzal a címszóval, hogy dolgozom, bejárhattam a világot. Budapesten elmentem az operaházába, sőt több fürdőt is kipróbáltam. Sokat tanultam a világról színészként.

Kisebb kihagyás után újra főszereppel tér vissza: Oren Moverman filmjében fogja alakítani Groucho Marx humoristát. Újabb életrajzi mű? Sikergyanús.

Úgy gondolja? Igaz, tényleg nem ez az első valós személy, akit el kell játszanom, a zongorista David Helfgott is az volt a Ragyogj!-ban és persze Lionel Logue is A király beszédében. Utóbbi volt a nehezebb, mivel fogalmam sem volt, hogy ki ő, hiába kerestem róla anyagot, talán csak egy tanulmányt sikerült kikutatnom. Most már persze millió anyag van róla…, annyit sikerült megtudnom, hogy amatőr színész volt és az első világháborúban fizikálisan vagy mentálisan megsérült katonákat tanította meg újra beszélni. Ennyi volt az alap, nem több. Aztán hat héttel a forgatás előtt a produkciós csapat megtalálta Lionel unokáit, akiknek megvoltak a férfi naplói. Ez óriási segítség volt. Nem csak nekem, a napló egyes részei egy az egyben bekerültek a forgatókönyvbe. Ilyen dialógusokat nem lehetett kitalálni. Amikor Trockijt kellett eljátszanom, az teljesen más volt, róla mindenki tudja, hogyan néz ki, ettől nem igazán érdemes vagy lehet eltérni. Groucho esetében hasonló a helyzet. Vagy talán mégsem? Úgy hirdetik, hogy ez egy életrajzi film lesz. Ahogy én látom, sokkal inkább tragikomédia a halandóságról. Hiszen csak életének utolsó három évét mutatja majd be a film, amikor már küzdött a demenciával, és ezt el akarja titkolni. Életem legnehezebb szövegét kell megtanulnom, mert amit mond, az sokszor zavaros és kusza. A nonszensz művészete – félek is egy kicsit.