Éppen ebédidőben érkezünk a felújított, fehérre festett üzembe: otthonról hozott ételt melegítenek, s a közös helyiségben valamennyien együtt étkeznek ilyenkor. Aztán visszajönnek a varrógépek mögé, a tű fölé hajolnak, s miközben beszélgetünk, nem áll meg a kezük.
– Azt volt a legnehezebb elhinni, hogy képes lesz letenni a vizsgát, és addig ügyetlennek gondolt kezei ilyen gyorsan siklanak majd az elektromos varrógép csattogó alkatrészei között – mondja egy háromgyerekes anyuka, aki végül saját magát is meglepve jelesre vizsgázott a nyolc hónapos tanfolyam végén. Egy másik asszony felidézi: amikor az első nagyobb megrendelést kapták, és egy nap alatt több száz kis zsákocskát kellett volna összevarrni, kétségbeesett, mert a nyolc órás műszakban eleinte alig ötvenet tudott összeeszkábálni az első napokban. Aztán persze belejött, és később már volt, hogy 5-700 munkadarab is kikerült a kezei alól, s olyannyira megkedvelte a varrást, hogy már otthon is kiszab és összeállít a gyerekeinek néhány egyszerű ruhadarabot. Azt mondják, a legnagyobb változás az életükben, hogy már nem kell megnézniük minden egyes fillért a boltban, és iskolakezdéskor sem szorul össze a gyomruk, hogy a gyereknek új cipő vagy táska kell, mert a keresetükből futja rá.
Eleinte nehéz volt megszokniuk a feszes munkarendet, azt, hogy reggel korán kell kezdeni, a műszaknak eleje van és vége, csak akkor kapnak szünetet, amikor annak éppen sora van. Hiába ismerték egymást korábbról a faluban, összejárni nem szoktak, mindenki elvolt a maga családjával, a maga problémáival. A varrodai lét ezen annyit változtatott, hogy az elmúlt évek során afféle baráti közösséggé is kovácsolódtak, meg tudják beszélni egymással, ha valakinek búja-baja van, összezárnak, támogatják egymást.
– Azt szoktuk mondani, hogy ami a varrodában elhangzik, az a varrodában is marad – mondta egy idősebb asszony.
Sokat köszönhetnek az üzemvezetőnek, Balla Gyuláné Irénkének, aki a szakmai fogásokat betanította, s máig mindenben támaszuk, ha elakadnak. Ő azt hangsúlyozza, hogy ez egy igazi munkahely, ahol valóban értékteremtő munkát végeznek, s igyekezniük kell, hogy ne legyenek veszteségesek, vagyis hasznot kell termelniük. Most épp 40 ezer darab pohártartó vászonzsákot varrnak az egyik nagy nyár végi hagyományos borfesztiválra: korábban is megkapták ezt a megrendelést, s a jól végzett munka örömén túl külön boldogságot jelentett, hogy magára a fesztiválra is többször meghívták már őket. Elutaztak közösen Budapestre, meglátogatták az országházat is, sőt még egy közös pizzaebédre is futotta az idejükből. Sokan akkor jártak először étteremben, volt aki attól tartott, a bőrszíne miatt ki sem szolgálják, hiszen voltak korábbról már ilyen rossz tapasztalatai, de aztán kellemesen csalódott.
Az egyik hazai üzletlánc is felkarolta a tiszaburai manufaktúrát, így az itteni asszonyok készítik azokat a vászonzsákokat, táskákat, amik környezetbarát vásárlást tesznek lehetővé.
Szívügyük a baba-kelengye program: a „máltais” falvakban minden újszülött kap egy nagy kezdőcsomagot, amihez a tiszaburaiak varrják a rékliket, rugdalózókat, kicsi ingeket, fürdőlepedőket, takarókat, kis sapkákat, partedliket, a fiúknak kék, a lányoknak rózsaszín árnyalatban.
Farkas László, Tiszabura polgármestere szerint - aki a Fiatal Romák Országos Szövetsége színeiben nyerte el posztját 2019-ban - ha látványos, kiugró változást egyelőre nem is hozott a Máltai Szeretetszolgálat állandó jelenléte a faluban, azért a mindennapokban már tapasztalható egyfajta előrelépés. A varroda azért fontos, mert olyan asszonyok juthattak így állandó megélhetéshez, akik máskülönben kiszorultak a munkaerőpiacról. Itt helyben ugyanis még erősen él az a szokás, hogy a nők otthon maradnak, s az a dolguk, hogy meleg étellel várják haza a családfőt, enni adjanak a gyerekeknek, elhozzák őket az óvodából, iskolából. Épp emiatt hiába lenne a környéken egy-egy üzemben betanított munkalehetőség, a tiszaburai nők nemigen hagyják el a falu határait, innen legfeljebb a férfiak ingáznak nagyon városokba építkezésekre, vagy épp gyárakba, szalag mellé. A többségnek így továbbra sincs más munkalehetőség, mint a közfoglalkoztatás. Jelenleg alig több mint 100-an dolgoznak ilyen programokban, a többieknek marad az ilyen-olyan szociális járandóság, álláskeresési támogatás.
Szintén a Máltai Szeretetszolgálat üzemeltet helyben egy öt főt foglalkoztató asztalosműhelyt, afféle rehabilitációs munkahelyként pedig közel 20 embernek tudnak állást kínálni hat órában egy olyan üzemben, ahol a Budapesten elhasználódott „Bubi-kerékpárokat” újítják fel, festik át és teszik újból működőképessé. Kis szigetek ezek a 3200 fős faluban, amelyik – hasonlóan más hátrányos helyzetű, munkalehetőségek híján lévő településekhez – önerejéből nemigen boldogulna. Farkas László megemlíti: ők például három éven keresztül hiába pályáztak az iskola felújítására, nem nyertek, ám amikor az intézményt átvette a szeretetszolgálat, szinte azonnal fordult a kocka, ők könnyebben jutottak állami forrásokhoz. Más kérdés, hogy hiába újult meg az iskola, a korábbihoz hasonló nehézségekkel küzd ma is: nehéz szakképzett munkaerőt találni ide, állandó a tanárhiány.
Ilyen körülmények között az is szép eredmény, hogy az elmúlt négy-öt évben több helyi roma fiatalt sikerült eljuttatni az érettségiig, ők most az önkormányzat intézményeiben, illetve az iskolában, óvodában, tanodában dolgoznak. A polgármester szerint ez az egyetlen útja annak, hogy előrelépjen a település, hiszen más falvakból, vagy városokból épp a hátrányos adottságaik miatt nem tudnak diplomás szakembereket idecsábítani. Ha viszont a saját „kiművelt emberfőiket” helyben tudják tartani, az hosszú távon mindenki hasznára válhat.
