- Zsenialitás iránti vágy

Hol lelünk rá a teremtés magjára? Odakint, avagy odabent - magunkban? Felhasználva a természet erejét, avagy a természetünk erejéből próbáljunk teremteni? Hányféle szempontból és meggyőződés mentén nézhető a megfejthetetlen? Hogyan találhatunk stratégiákat a túléléshez? Kirill Szerebrenynikov, az Avignoni Színházi Fesztivált nyitó előadásában, A fekete szerzetesben, maga is felteszi ezeket a kérdéseket, csakúgy, mint Csehov az eredeti novellájában. Mitől jön létre az őrület? A zsenialitás következménye, avagy csupán egy betegség, amely elnyomja a zsenialitást? Esetleg létünk metafizikai dimenziója? Válaszokat azonban nem ad. Csak variációkat. Egy rondót. Előadását, amely a szabadság és az önrendelkezés, a különleges és egyedi, a művészet és a zsenialitás iránti fékezhetetlen emberi vágyakozásról szól és arról a tapasztalatról, amely önpusztításhoz vezethet, e zenei formarendszerben állítja színpadra.

A történetet több szemszögből négyszer meséli el, variációkban és ismétlésekben, az egyes szereplők: az apa, a lány, a fiatalember, a fekete szerzetes különböző nézőpontjainak váltakoztatásával.

Egy zavart fiatal művész, Kovrin, békét és gyógyulást keres vidéken. Visszatér arra a birtokra, ahol nevelkedett szülei halála után és ahol volt tanítója egy csodálatos kertet telepített - egy igazi földi paradicsomot. Lányával, Tányával életüket áldozzák ezért a kertért, két kezük munkája, eredménye ott van minden szál virágban, gyümölcsben. Életvitelüket a természet szigorú ciklikus rendje szerint élik, napkeltétől napnyugtáig. Kovrint vonzza, de mindeközben félelemmel tölti el ez a világ, ami nagyban különbözik az ő életétől, amelyben rendszer nincs, csak a végletekig kitolt érzelmek hullámzása. Bár maga is dolgozik: olvas, tanul, ír és gondolkozik – határtalanul sokat, erején túl, akár éjszakákon át. Iszik, dohányzik, nem alszik. Környezete rajong érte, nagy embernek tartják, aki ki tudott emelkedni közülük, a hétköznapi kisemberek közül. Ahogy Szerebrennyikov mondja: „A hétköznapi embertől az igazi emberhez az őrültön keresztül vezet az út, mert a művész legnagyobb félelme, hogy hétköznapi, azaz középszerű legyen.”

Mígnem egy nap, megjelenik előtte a legendák fekete szerzetese. És a jelenés beszél hozzá. Örök igazságról, kiválasztottságról, küldetésről, és extázisról, ami csak a próféták, a művészek sajátja. És Kovrin boldog, élete értelmet nyer. Meggyőzi magát, hogy képzelgése nem bánt senkit, és mint ilyen ártalmatlan. Ám őrülete apránként átadja helyét az erőszaknak és Kovrin tönkreteszi az időközben feleségévé lett Tánya, az apósa és végül a saját életét.

Színházi szimfóniájának vizuális percepciója, és az általa a nézőben generált emóciók felülírják a nyelvi határok gátjait. Az előadás német, orosz és angol nyelveken szólal meg – francia és angol feliratokkal. Igazi bábeli zűrzavar, ahol egy idő után összemosódnak a nyelvi határok, már magunk sem tudjuk, hogy milyen nyelvet hallunk, és megint melyiket olvassuk, de értünk mindent, pontosan, mert a mi nyelvünkön: az emberi érzelmek örök nyelvén szól. Rendezője szándéka szerint fizikai színház ez, ahol nem is a színpadon, hanem az emberi testek közötti elektromosságban rajzolódik ki igazán a lényeg, mint egy röntgen képen. Története a láthatatlan és mégis jelen lévő ego pusztításáról szól, amit egy magasabb jó, és küldetés nevében rombolja porrá a hétköznapok kis embereinek életét.

A Pápai Palota monumentális színpadán három egyszerű, fa építmény áll. Szimbolizálnak sok mindent (ki-minek olvassa őket): az öreg kertész melegházait, Tánya vágyott otthonát és melegségét, Kovrin felborult életét. A négy osztatú előadás minden egyes jelenetében mozdulnak egyet, eltolódnak, fejre állnak, pontosan lekövetve az éppen aktuális nézőpont lelkiállapotát. A misztrál szél óriási lökései nagy erőkkel támadják ezt a szétszaggatódó világot, és az elemek zárt térben többé ilyen módon meg nem ismételhető színrelépésével egészen kozmikus mélységeket kap az előadás.

Gyönyörűen aláfesti ezt a nyolctagú férfikórus közel háromórás élő, a capella ének kísérete, ami a gregorián énekek világát idézi. Nyolc férfi táncossal kiegészítve ők a birtok munkásai, és a természet csodálatos hangjai az első részben, a napnyugták és napkelték harmóniája, az esküvő vendégei a másodikban és később, Kovrin őrületének megsokszorozódó fekete szerzetesei.

És minél mélyebbre zuhanunk ebben az infernális rondóban, úgy duplikálódnak a főszereplők is. Kovrint három férfi színész játssza tökéletes összhangban és szuggesztivitással: Filipp Andrejev (oroszul), Odin Biron (angolul) és Mirco Kreibich (németül). Tánya figuráját egy orosz színésznő indítja (Viktoria Miroschnichenko), majd mellé lép az időskori énje, a német Gabriela Maria Schmeide személyében. Ő ugyanis az egyetlen, aki megéri az öregkort. Az ő olvasata már az élete delén túllévő Tányáé, aki kegyetlen őszinteséggel szemléli fiatalkori énje butaságait. Egyedül az idős apát játszó színész, a német Bernd Grawert nem vált alakot, hiszen minden narratíva az ő halálával záródik. A fekete szerzetes figurája viszont, melyet Gurgen Tsaturyan örmény énekes-színész kelt életre pokoli erővel, az előadás előrehaladtával egyre sokasodik, míg már egy egész fekete szerzetes tömeg veszi körbe az őrület torkába süllyedő Kovrint.

És mindeközben a Hold, a világ örök, nagy körforgásának istennője végig ott áll e földi és lássuk be olyannyira emberi történetnek a hátterében, míg az bele nem olvad a kozmoszba, válik semmivé... majd vissza nem tér újra. És újra. És újra. A kérdés pedig továbbra is ott lebeg közöttünk: Vajon megengedheti-e magának az ember, hogy zseni legyen, akit elpusztít a környezete, vagy egyszerű bolond ő, ha elpusztítja a környezetét? Vajon kell-e tudnunk?

A teremtés alapvető szándéka megmarad.