Nem érdemes sok szót vesztegetni arra, hogy ma milyen a politika megítélése az országban. Ezzel egyenes arányban a politikai cselekvés tereinek és lehetőségeinek kihasználása is minimális. Ebben – nagyon leegyszerűsítetten – szerepet játszik a megfélemlített légkör, amely sokakat visszatart még attól is, hogy egy számukra tetsző cikket vagy bejegyzést lájkoljanak, ahogy attól is, hogy kampány idején, ha csak rejtetten is, segítsék a számukra szimpatizáns párt(ok) jelöltjét/jelöltjeit. Attól pedig végképp, hogy aktivitásuk révén esetleg képviselőjelölti szerepet vállaljanak. Az aktív politikai szerepvállalástól való távolodás, majd menekülés, sok-sok tapasztalat révén, 1990 óta egyre erősödik a magyar társadalom meghatározó részében. Sokan tartanak a színvonal alatti vitáktól, a családtagok megfélemlítésétől, az egzisztenciális ellehetetlenüléstől, a váratlan NAV-vizsgálattól, a karaktergyilkosságtól, a lejáratástól és egyebektől. Nem is alaptalanul. A fentiek egyike sem egy kisbetűs és jelző nélküli demokrácia jellemzője. Ellenzéki szemszögből 2022, a remélt és szükségesnek látszó összefogás révén új, de ismételten taszító tapasztalatokat hozott a politikával és a politikai szerepvállalással összefüggésben.
Ritka kivételektől eltekintve azt láttuk, hogy a Fidesz-KDNP hatalma megdöntésére és egy merőben új kormányzás kialakítására szövetkezett sokszínű ellenzéki pártok a kampányban legalább úgy, ha nem jobban, egymás szapulásával, kinyírásával, a másik akadályozásával és időnként ellehetetlenítésével voltak elfoglalva – és nem vették észre, hogy az igazi ellenfél a politikai térfél másik oldalán lévő kormánypárt lenne. Annyira belefeledkeztek a korábbi és az előválasztásból hozott, de be nem gyógyult sebek újbóli és időnként szinte kéjes feltépésére, hogy arra már jelzők sincsenek.
Újságíróként arra voltam kíváncsi, hogy a vádlottak padján ülő volt fideszes parlamenti képviselő, Simonka György dél-békési körzetében hogyan alakultak a dolgok. Arra, hogy az újra nem indított képviselő üzelmei, rossz híre, a mögötte hagyott politikai és pályázati káosz miatt jókora hátrányból induló, egyben mély vízbe dobott és nem is a körzetben élő kormánypárti jelölt miként és hogyan győzte le nagyobb arányban és biztosabban ugyanazt a Szabó Ervint (Jobbik), aki 2018-ban mindenfajta ellenzéki együttműködés nélkül nagyon megszorította Simonkát. Ami végképp elgondolkodtató: akkor egyedül a Jobbik jelöltjeként egy nagyságrenddel több voksot gyűjtött, mint most 2022-ben, az egyesült ellenzék aspiránsaként. Ami még akkor is elképesztő, ha tudjuk, a politikai nem a mechanikus összeadások és kivonások terepe. (Lásd: Miért bukta el az ellenzék Simonka korábbi választókerületét, magyarnarancs.hu, 2022. április 13.)
A feltárt valóság a vártnál is kiábrándítóbb.
Az ellenzéki összefogás ottani képviselői, aktivistái elmondták: valódi együttműködés és összedolgozás nem volt. A kampányban ott tettek keresztbe egymásnak az elvileg közösen induló pártok, ahol csak tudtak, vagy egyszerűen semmilyen erőforrást nem biztosítottak a másiknak, sokan teljes passzivitásba vonultak. Nem akármikor: a kampány hajrájában és dandárjában! Ez lett volna a „csapat”, az „összefogás”, az „együttműködés” és a Fidesz-KDNP legyőzésének záloga. Csoda-e, hogy az orosházi körzetben és az országban ebből vajmi kevés valósult meg? Nem győzhet egyetlen csapat sem a másik ellen, ha közben önmaga berkein belül szinte élet‑halál harcot folytat. Ráadásul az ellenfél olyan erőforrásbeli fölényben volt, amit számokkal alig tudunk kifejezni. És az ellenzéki térfélen – minden különbséggel együtt – szinte mindenütt ezt láttuk az országban. Hogyan vezényeljen valaki rohamot és fusson előre a csatában, ha közben egyik társa, szövetsége éppen tőrt döf a hátába?
A ritka kivételektől eltekintve minden párt/pártocska a saját, meglehetősen partikuláris érdekeit nézte, mit sem törődve azzal, hogy volna itt egy nagyobbacska feladat. Együttesen, vállt vállnak vetve kellene legyőzni a Fideszt, hogy egy igazságos, méltányos, szolidáris, modern Magyarországot lehessen felépíteni. A kampányban tanúsított cselekvés alapján e roppant egyszerűnek tűnő felismerés mintha el sem jutott volna az ellenzéki pártvezetők, tagok és aktivisták tudatáig.
El sem tudom mondani, mennyi rosszat hallottam az MSZP-sektől a DK-ról és fordítva, a jobbikosoktól a Momentumról és fordítva, a Párbeszédtől az LMP-ről és fordítva; s minden egyéb variációiban. Az esetek nem kis részében úgy tűnt, hogy egymást tekintik, nem is ellenfélnek, hanem ellenségnek – s ezt többé-kevésbé látta, érzékelte a választó is. Ebből és az ellenzék egyéb kommunikációs hibáiból, valamint a Fidesz mérhetetlen médiafölényéből, politikai kommunikációjának számtalan csúsztatásából és nyílt hazugságából, melyek felsorolásába nem kezdek bele, nem jöhetett ki más eredmény, mint ami. A földcsuszamlásszerű ellenzéki vereség. Az, hogy ma már – nem is egészen jogtalanul és oktalanul – ott tartunk, hogy az ellenzék lecserélése került napirendre.
Ha ez mégsem, vagy csak kisebb részben történne meg – és messze az utóbbira van a legnagyobb esély! –, akkor 2026-ban szembe kell nézni azzal, hogy bár nagyon más belső tartalommal és stratégiával, de mégiscsak kényszerűen a sok kis(ebb) ellenzéki pártnak összefogva kell elindulni a választáson, hogy megpróbálja leváltani a Fideszt. A kérdés csak az, hogy a politika – ami klasszikus értelemben az egyik legnemesebb ügyről, a közügyek intézéséről szól – ilyen, 1990 óta tartó leértékelődése és utálata mellett, figyelembe véve a 2022-es kampány ellenzéki oldalon tapasztalt elképesztő kiszorítós játékát, ki lesz az az értelmes, felkészült, hiteles és tenni akaró ember, aki hajlandó lesz odaállni a startvonalra és elindulni országgyűlési képviselőjelöltként.
Félek, hogy egy méhkas közepére nagyon kevesen kívánkoznak. Az alapvetően kontraszelektált újak és az eddig is sikertelen pártfunkcionáriusokkal teletűzdelt régi és bukott csapat próbálná majd meg újra felvenni a küzdelmet és a versenyt a Fidesszel. Kevés hitelességgel, annál is kisebb reménnyel. Ha nem történik érdemi változás az ellenzék oldalán, akkor így fut neki a szűk négy év múlva tartandó parlamenti választásnak.
A Fidesz-KDNP képviselőjelöltjeinek „kiválasztása” hosszú ideje eleve kontraszelektált, de az ellenzék roppant gyengesége miatt mégis sikeres. Soha ne feledjük, hogy a kormányoldal, de pontosabb, ha azt mondom, Orbán Viktor legfőbb elve képviselőjelöltjeivel szemben: az Orbán Viktor iránti hűség.
Véletlen-e, hogy felcsúti házában személyesen beszélget el minden képviselőjelölttel a pártelnök-miniszterelnök? Nem keveset adna hozzá a politika történéseinek megértéséhez, bár félő, hogy nagy intellektuális kihívást nem okozna, ha hallanánk egy-egy ilyen „megbeszélést.” Egy adalék ehhez. Egy magas rangú cégvezető évekkel ezelőtt elképedve mesélte cikkírónknak, hogy vezérigazgatói szobájában – ami méreteit tekintve inkább egy jókora kifutópályához hasonlít – a térség országgyűlési képviselője volt a vendég. A négyszemközti tárgyaláson a politikus kért egy kis segítséget/szívességet a kampányához. Majd minden kérdés és felvetés nélkül nem egyszerűen dicsérni, hanem ájult tisztelettel ajnározni, felmagasztalni kezdte, egyben évszázadokra visszamenően is a magyar történelem legnagyobb alakjai között említette Orbánt, aki némi túlzással a fia lehetne. Ennyit arról a „kritikai” attitűdről, ami a fordított kiválasztás nyomán jellemzi az engedelmes, hálás és Vezéréhez hűséges frakciótagot.
Kőbe vésett alapelv, hogy Orbánnak, vagy ahogy egymás között nevezik, a Törzsfőnöknek mindig igaza van. Akkor is, ha máról hónapra gyökeresen az ellenkezőjét mondja és képviseli az addig hangoztatottaknak, mint történt ez már sokszor. Ezekre a nyilvánvaló ellentmondásokra soha nem kérdeznek rá. Másra sem. Hinni kell végsőkig.
E két, ugyan más és más formában kontraszelektált társaság vár jó eséllyel ránk 2026-ban a parlamenti választáson. Ha valaki ezt jövendölte volna nekünk 1990-ben, akkor gyors és szakszerű pszichológiai kivizsgálást láttunk volna célravezetőnek.
