Szakmai körben komoly meglepetést keltett, hogy a kiváló – mindig roppant felkészült és kreatív – jazzénekesnő, Hajdu Klára egy teljes lemezt szán a kárpát-medencei folklór újraértelmezésére. Igaz, hogy régebben, a Balkan Fanatik zenekarral már énekelte ezt a repertoárt, s az is tény, hogy műsorán mindig szerepeltek magyar nyelvű dalok, de 2008-ban alapított saját kvartettjével mégis teljesen más irányba haladt. 2013-as bemutatkozó lemezük (Come with Me) műfaja szerint „contemporary jazz”, ami komoly lehetőséget adott Klára zeneszerzői képességeinek csillogtatására. A 2015-ös, Fekete-Kovács Kornél közreműködésével készült Plays Standards egy emblematikus életmű (Chet Baker trombitás-énekes) előtt tisztelgett, a 2020-as Journey pedig újra az énekes-dalszerző attitűdöt erősítette. Ez utóbbi albummal Klára mindkét hazai jazz-szakmai portál szavazásán elnyerte az év énekesnője címet.
A Fúvom az énekem semmilyen szempontból nem illeszkedik a sorba: egyedi és megismételhetetlen produkció, ami a kvintetté kiegészült zenekar tagjainak közös érdeme. Komoly esélyt látok arra, hogy a nagyvárosi környezetben felnőtt fiatal és középkorú jazzrajongók éppen ennek a lemeznek a segítségével ismerik és szeretik meg a magyar népzenét, felfedezve annak búvópatak-szerű szépségeit. A zongorista Cseke Gábor megingathatatlanul profi muzsikus, egyúttal remek zeneszerző. Hangszerelései most is kivétel nélkül célba találnak – nagyon meglepő és változatos kontextusba helyezik a magyar népdalokat. A bőgős Soós Márton sem csupán megbízható session-zenész: szólói jelentősen gazdagítják a hangzást. Nagy felfedezés a dobos Richter Ambrus játéka: már nem csupán fiatal tehetség, hanem sziporkázóan ötletes, stílusos muzsikus. A Kossuth-díjas Borbély Mihályról az elmúlt évtizedekben nagyon sok szépet és jót elmondtak, leírtak – teljes joggal. Mégis újra meg kell állapítani, hogy a hagyományos magyar fúvós hangszereknek (tárogató, pásztorfurulya) a jazzben való szerepeltetése olyan nagy találmány, ami a magyar jazzélet egészét megújítja, felpezsdíti, segítve annak nemzetközi reputációját. Borbély pedig egyszerre nagymestere az említett népi instrumentumoknak és a jazzben régóta használatos két fúvósnak, a klarinétnak és a szaxofonoknak. Mindezt kiegészíti, egészen egyedivé színezi a Vujicsics együttesben szerzett délszláv zenei tapasztalata.
És végül Hajdu Klára. Alig negyvenéves korára teljesen érett, letisztult stílusú énekesnő, akinek évszázados dallamokról is van saját, érdemi mondanivalója. A magyar népdalokat nem akarja jazz-örökzöldekké alakítani: megőrzi azok eredeti, természetes szépségét, miközben az improvizatív hangszeres környezetben a dalok mégis újjászületnek, átlényegülnek. A produkció vokális része tehát mindvégig hiteles népzene, az intstrumentális szakaszok pedig stílusosan hozzák a jazz ritmikáját, jellegzetes lüktetését. Nincs stílustalan, undorító keveredés – mint oly sok rosszul sikerült crossover produkcióban –, hanem két önálló, értékes stiláris és műfaji réteg folytat termékeny dialógust egymással. Ez voltaképp minden tételre igaz, de számomra mégis kiemelkedik a mindenki által ismert A pünkösdi rózsa és Árva madár, illetve a sokkal kevésbé fókuszban lévő, de félelmetes erejű Szivaroztam, megégettem a számat című dal (eredeti adatközlő: Dobóczi Bernátné, Újszász, 1918, gyűjtötte: Bartók Béla) előadása. A lemezbemutató koncert a ferencvárosi Opusban volt, de túlzás nélkül mondható, hogy ez a produkció már nem kis klubokba, hanem Európa nagyszínpadaira való.
Info:
Hajdu Klára Quartet és Borbély Mihály: Fúvom az énekem
Szerzői kiadás, 2022
