Amikor azt üzeni a nagy magyar szónok a házi rádiójából, hogy mindenki becsülje meg az állását, mert rövidesen harc lesz a munkahelyekért, akkor szerintem higgyünk neki. Mert ha azt a másik kedvenc mondását vesszük alapul, hogy ne azt figyeljék, amit mondok, hanem azt, amit csinálok, akkor tényleg kapaszkodni kell, ahogy ő meg a játszótársai is napról-napra még erősebben szorongatják a puritán miniszteri székük karfáját a Karmelita kolostor kormányzati üléstermében. Jó lenne utánozni őket, de van néhány bökkenő. A legfontosabb, hogy a hétköznapi karfákba kapaszkodók hiába kérnek, követelnek valami kicsivel több bért, ha már a legtöbb élelmiszer megfizethetetlenül drága lett a boltokban, naponta odaveti nekik valamelyik főfiú, hogy ilyenről háborús helyzetben ne is álmodozzanak.
Mi a megoldás? Álljunk gyorsan miniszternek, és akkor mindjárt úgy hatszázezer forinttal több lesz havonta a pénzünk, nem kell 1,9 millióból tengődnünk? Így kell ezt csinálni, bért kell emelni. Meg is tették, persze még a megszorítások előtt, nehogy az istenadta népnek szemet szúrjon, hogy miközben ő üres bevásárló kosárral téblábol a boltokban akciós kiflire vadászva, az ország vezetői azt számolgatják, mennyiből tudják ezután felfűteni a medencét.
„Ez kibírhatatlan, amit most látunk, ezért el kell jönnie az igazság pillanatának” – jelentette ki vasárnapi üzenetében Orbán, és tényleg. De addig is szólok: nem kellene elkezdeni riogatni a nyugdíjasokat, hogy bajban van a nyugdíjkassza, mert a gaz katás vállalkozók kevés járulékot fizettek, hisz minden adóként megy a közösbe, s hogy kinek mit oszt vissza, az a kormány döntésén múlik. Ha pedig az állam nem akar – és nem akar – segíteni a rászorulókon, legalább azokat nem kéne kinyírni, akik készek erre. S a rezsiemelésnél nem csak a sokadik gyerek után kellene engedményt tenni, hisz minden szociálisan érzékeny illiberális kormánynak tudnia kell: a mozgásképtelen nagymama sokkal jobban fázik, mint az örökmozgó kisgyerek. Pláne akkor, ha nagyon éhes. Vagy ezt csak mi tudjuk, itt lent?