pénz;

- Ropogós deákok

Szürkének és fonnyadtnak láttam a régi lejt. Olyan volt a tenyeremben a bankó, mint a döglött hal. A felnőttek szerint annyit is ért, és én ezt sokáig el is hittem nekik bemondásra. A zsebpénzként kapott Tudor Vladimirescuból (huszonöt lejes bankó) nekem mindig lazán kijött a hétvégi édességtúra, még ha az akkori fagylalt, a szelet dobos vagy a szuk (üdítő) pancsolt narancsíze egyetlen mai cukrászdában sem állna meg a helyét. Igazából háborús gasztronómia volt az, pótízekkel, ezernyi kompromisszummal. Később, amikor Szatmárnémetiben is megjelentek az első játékautomaták (azt, hogy ez miként függött össze a Párt szigorú direktíváival, máig nem értem), ezekbe dobigáltam háromlejesenként az egészet.

Ezért is fordult velem nagyot a világ, amikor először foghattam kézbe forintot, az első valutámat. Tudtam, persze hogy tudtam, hogy van dollár és márka, de ezek számomra teljesen elérhetetlen fogalmak voltak, egy másik bolygó eszközei. Nekem akkor Kossuth, Ady és Bartók volt a magyardollár és magyarmárka pusztán azért, mert ezekkel tényleg lehetett vásárolni a boltokban. Vagyis azt venni, amit az ember tényleg szeretett volna, és nem azzal beérni, ami éppen volt. A lej savanykás színei után a harsány piros, a nyugodt acélkék és a szívmelengető zöld egy élhetőbb világ szivárványszínei voltak. Emlékszem, akkurátusan elolvastam rajtuk minden feliratot a kibocsátás dátumától addig, hogy „A bakjegyhamisítást a törvény bünteti”. Ezzel egyébként kamaszfejjel nagyon is egyetértettem: büntessék csak meg azt, aki kerülőúton akar eljutni ahhoz a pazar érzéshez, amit ezen bankók birtoklása jelent.

Ehhez képest maga a mennyország volt, amikor jó pár évvel és más arcokkal később forintban vehettem fel az első fizetésemet. Az egészet kivettem egy bankautomatából és otthon, a négy fal biztonságában kiterítettem magam elé a kevés Deákot és a kicsivel több Szent Istvánt. Odáig voltam a gyönyörűségtől. Igaz, akkoriban a lej is átesett már a kötelező fazonigazításon. Akár büszke is lehettem volna arra, hogy Európában elsőként Romániában lett műanyagból (polimer alapanyagú) a pénz, így akár a mosást is túlélte, ha nem nézték át alaposan a zsebeket. Nekem mégis játékpénznek tűnt – főként úgy, hogy Magyarország már az EU tagja volt, Románia még nem.

Ott álltam hát a szőnyegre terített, akkor még erősnek, fickósnak, elevennek látott forintokkal szemben, amelyeknek a tapintása is melegebb volt a rideg, de praktikusabb nájlonnál. Úgy éreztem, ezzel az új kompániával megválthatom, vagy legalábbis megvehetem a fél világot. Minden elérhetőnek tűnt, minden álom, amelynek gyökerei még a diktatúra bezártságából eredtek. Kicsit olyan volt, mintha a történelem most fizetné vissza nekem kápéban azt, amit Trianonnal oly fondorlatosan elvett. (Mondjuk, kérhettem volna többet is.) Szinte természetes volt, hogy a fordulatot cukrászdában ünneplem meg, sűrű Eszterházyk és Rigó Jancsik között. Tömtem magamba a felnőttként kiérdemelt szabadság édes-ragacsos ízét. És mit sem törődtem a fogyókúrával.