Vannak helyzetek, amikor szó bennszakad, hang fennakad. Vannak helyzetek, amikor minden, amit mondanánk csak hamis másolata érzelmeinknek.
Bashar Murkus, a haifai független palesztin színházi társulat, a Khashabi Theater művészeti vezetője éppen azt a pillanatot igyekezett rögzíteni előadásában. Azt, amikor egy bekövetkező katasztrófa hatására az időfonal megreped, és az emberélet egy másodperc alatt ELŐTTE és UTÁNA időszámításra szakad.
A Milk (Tej) című előadás nem pusztán egyetlen történetet mesél el. Hanem A TÖRTÉNETET, ami velünk létezik az emberiség kezdete óta. A veszteségét.
Amikor a csapás egy pillanat alatt bekövetkezik, de a hatása örökké tart. És, hogy mi történik az itt maradókkal. És, hogy mi történik az anyákkal.
Bashar Murkus azt vizsgálta társulatával, hogy a modern válságok, amelyeket átélünk, hogyan változtatják a nőket tragikus anyaggá, és hogy a modern életünk csapásai hogyan alakítják át a testeket, új tragikus anyagot hozva létre ezáltal. Mert egy katasztrófa nemcsak a testeket, de a teret is átalakítja, ahol a tér az idő egyfajta materializációjává lesz. Emlékeztet bennünket arra, hogy a katasztrófák következményei hosszú időre kihatnak az életünkre. Hatnak a jelenre, módosítják az érzékelésünket, tudatunkat, és a körülöttünk lévő fizikai világot is.
A színpadon egy óriás fekete tatami mindent kitölt. Anyaga (mint később rájövünk) vastag, fekete szivacsból van, amit a szereplők fejtenek fel, pakolnak halomba, ahogyan a romokat tépik saját kezükkel az áldozatok túlélők után kutatva.
Ebben a térben öt nő lépdel. Sírnak. Anyatejet sírnak. Karjukban, orvosi bábuk lógnak, mint élettelen testek. Anyák és halott gyermekeik. Ringatják őket lágyan, majd egyre gyorsul az ütem, kattognak a bábú végtagok, míg a földre nem zuhannak.
Aztán már gyöngéden szeretik őket, babáznak velük. Minden cselekedet, legyen az a gyermekét járni tanító anya, vagy a kicsit puszilgató, csiklandozó – mind az extremitásig ismételt, már-már őrületig fokozódó gesztus.
A másfél órás előadás valójában nem más, mint tablók sorozata. Élőképek. Azaz, túlélőképek. Ahol a történések nincsenek ok-okozati összefüggésben egymással, mert nem elbeszélés az, amit látunk, hanem leképezés. Élő, lélegző pillanatképei annak, ahogyan a nők a legnagyobb világomlások után is képesek a halottakkal együtt elhalt lelkük legmélyebb zugából előhalászni a túlélés utolsó szikráját, és tovább menni – megszelídíteni az erőszakot.
Raymonde Haddad zenéje együtt él az előadással, elemelve, felmagasztalva az iszonyatot, melynek leheletét a hat nő és egy férfi színész olyan közel tudják hozni hozzánk, hogy a nyakunkon érezzük, és a hideg kiráz. Pedig mindvégig egyetlen szót sem szólnak, csak jelen vannak. Ám jelenlétük súlya olyan erővel hat, hogy pontosan értjük a rendező szándékát: itt nincs helyük a szavaknak.
Nem néma színház ez, hanem elnémult színház. A fekete tatami fokozatosan kifehéredik, mint a tej. A tej, amellyel egy anya az életet adja tovább. De itt a halál utáni űr szimbóluma.
Képalá: A másfél órás előadás valójában nem más, mint tablók sorozata. Élőképek. Azaz, túlélőképek.
