„Az Északerdő Zrt. kezelésében van az a Miskolc külterületén, Jávorkút közelében levő, állami tulajdonú erdőterület, amelyen tűz pusztított. A tűz nagyrészt a Lillafüredi, kisebb mértékben pedig a Répáshutai Erdészeti Igazgatóság területén jelentkezett, összesen mintegy 65 hektáron. Jórészt bükkösökben pusztított, természetes és mesterséges erdőfelújítások, valamint 100-120 éves állományok egyaránt áldozatául estek. Ezeken túl néhány hektár erdei-, valamint lucfenyő is komoly károkat szenvedett” – írta ki a az állami cég közösségi oldalára a bükki erdőrészt sújtó tűz másnapján, július 2-án Zay Adorján vezérigazgató. Öt nappal később helyettese, Mihók István arról tájékoztatott ugyanitt, hogy a kár felszámolásának előkészületeit megkezdték, céljuk az élőhelyek helyreállítása, elegyes – azaz több, őshonos fafajból álló –, változatos erdők újbóli kialakítása nem csak a leégett bükkösök, hanem a károsodott fenyvesek helyén is.
„Kilóg a kecskeláb” – jelezte a tűz kapcsán Baráz Csaba egri geográfus a közösségi oldalán, majd ezt a mondatot később lapunknak is elismételte. A Bükki Nemzeti Park Igazgatóság volt munkatársa a rejtélyes megjegyzéssel arra utalt, hogy az érintett terület a Kecskeláb-réti pihenőhelytől nem messze található. Szerinte a lángok egy olyan volt fenyvesben csaptak fel, amit korábban már letermeltek – kivágtak –, s most épp felújítás alatt állt az erdőrészlet. Ez azt jelenti, hogy az erdészet bizonyos területeken maga is ültetett el facsemetéket, máshol pedig a magról természetes módon sarjadt szaporulattól várták a megújulást. Csakhogy Baráz szerint az ilyen véghasznált vagy tarra vágott erőterületeken az újratelepítés jórészt sikertelen, mert az idősebb fák nélküli területről elillan az erdőklíma és a kis csemetéknél gyorsabban nő a „dzsindzsás”, vagyis a tájidegen és inváziós fajokból álló aljnövényzet, ami ez esetben főként a siskanádtippant, egy a Bükkben is egyre inkább elburjánzó fűfélét jelenti.
Ennek vegyszeres irtása ezen a vidéken nem engedélyezett, hiszen a vegyi anyag bekerülne a felszín alatti karsztvizekbe, és károsítaná a térség ivóvízbázisát. Baráz szavai szerint a tarvágás helyett, illetve a nagyterületű vágásterek helyett sokkal inkább azt úgynevezett szálaló technológiát kellene alkalmazniuk az erdészeteknek, kiválogatva az épp vágásérett példányokat, hagyva, hogy helyükön természetesen újulat növekedjen fel Így fenntartható lenne a természetes és dinamikus egyensúly, kevesebb homogén, egykorú erdő borítaná a hegyoldalakat, ami szintén az ökológiai változatosságot segítené. Számítások szerint ez az „üzemmód” – amit a szaknyelvben „örökerdőként”, folyamatos erdőborítás melletti erdőgazdálkodásnak, „pro silva-módszernek” neveznek –, semmivel sem gazdaságtalanabb, mint az, ha egyszerre tarolnak le több hektáros erdőrészleteket. Igaz, utóbbi esetben a gazdasági haszon azonnali, míg a másik módszer esetén hosszú távon kisebb bevételekkel lehet számolni.
A bükki erdőtűz kapcsán nemrégiben a WWF Magyarország Lételem elnevezésű podcastjában Gálhidy László és Bódis Pál a szervezet Erdő-programjának vezetője és szakértője is hasonló következtetésekre jutott. Szerintük a hazai erők nagyon átalakultak, egysíkúvá, egykorúvá váltak, emiatt sérülékenyek, még inkább kiszolgáltatottak az extrém időjárási eseményeknek, szélnek, tűznek, aszálynak. Széles körben még ma sem elfogadott, hogy az erdők egy részét ne fakitermelésre használják, hanem maradjon vadon – jegyezték meg. Megállapították: a hazai erdők alig másfél százalékánál (!) használják csupán az alternatív gazdálkodási módszereket, a szálaló technológiát. Ebben a Pilisi Parkerdő Zrt. élen jár, de még így is elenyésző az arány, a legtöbben továbbra is a tarra vágást alkalmazzák.
A bükki erdőtűzzel és a természetvédők aggályaival kapcsolatos kérdéseinket feltettük az Északerdő Zrt. vezérigazgatójának, de nem kaptunk választ.
Egy a területet jól ismerő, tapasztalt vezető erdész lapunknak azt mondta: nem szabad az erdőgazdálkodást, a tarra vágást, vagy épp az erdészeket hibáztatni egy ilyen tűzesetért, elfejtve az emberi felelősséget. Noha hivatalos eredménye még nincs a tűz okait feltáró vizsgálatnak, ő úgy tudja, megtalálták a tűz kiindulás pontját, s ott egy eldobott, összetört üveget, ami az öngyulladást okozhatta. Szavai szerint az erdők jelenlegi állapotáért az elődök felelősek, az ő olykor elhibázott döntéseik következményeit viseljük, míg a mostani gazdálkodási technikák majd ötven-száz év múlva utódaink életét befolyásolják.
Tény, hogy a trianoni döntés következtében Magyarország elveszítette a Kárpátokban vagy éppen Erdélyben lévő magashegyi fenyőerdői nagy részét, amit a hazai középhegységekben egyfajta nosztalgiával vegyes gazdasági érdekből svéd lucfenyőkkel pótoltak. Ez a fajta azonban nem őshonos, nem találta meg a helyét, elöregedett, megbetegedett.
Ezeket az erdőket nem lehet „szálalással” megújítani, le kell termelni és újratelepíteni őshonos fajtákkal, tölggyel, bükkel: ez történt a jávorkúti erdőrész esetében is. Ha mindenhol meghagynánk az „őserdőket”, akkor a Bükk-fennsíkon ma nem lennének legelők, olyan különleges növényekkel, mint a réti kardvirág vagy a tűzliliom, elfelejthetnénk a málnát, az erdei szamócát – mondta. Hozzátette: időt kell hagynia az erdőnek, a megújulás nem megy egyik napról a másikra, a mostani telepítésnek is ötven-hatvan év múltán lesz majd kézzel fogható eredménye.
