Adott egy jogász végzettségű akarnok, aki egyszemélyi uralom kialakítására, kvázi teljhatalom megszerzésére törekszik. Népszerűségét az előzőleg regnáló elittel való szembenállásra építi. Azt állítja, hogy a szépreményű rendszerváltást korrupt és alkalmatlan politikusok siklatták ki, ám ő képes rendbe hozni az országot. Nőt nevez ki egy jelképes pozícióba, hogy javítson külföldi megítélésén. Nemzeti konzultációt tart, majd népszavazást rendez ugyanabban a témában.
Távolról nézve számos párhuzam fedezhető fel Kaisz Szaíd tunéziai elnök és Orbán Viktor magyar miniszterelnök között. Módszereik hasonlóak, csak a tartalom más. Az észak-afrikai országban például az iszlamista Ennahda mozgalom került a szégyenpadra mint minden baj forrása - épp úgy, ahogyan nálunk a baloldal és Gyurcsány Ferenc.
Lényegi különbség viszont, hogy Tunéziában a gumiszilárdságú új alkotmányról rendeztek referendumot, nem mondjuk a Soros-manók által betelepített muszlim óvodások nemváltoztató műtétére vonatkozó uniós kvótákról. Ebből is látszik, hogy Szaíd nem olyan ügyes manipulátor, mint Orbán, vagy legalábbis kevésbé ravasz tanácsadókkal veszi körül magát. Ha tehetségesebb szélhámos volna, tisztában lenne azzal, hogy teljesen értelmetlen kérdésekben kell kikérni az istenadta nép véleményét. El kell érni, hogy a bevándorlásról, a genderről vagy más megosztó témákról vitázzanak, nehogy észrevegyék, hogy vezetőjüknek valójában fogalma sincs, hogyan kellene megoldani a mélyen gyökerező társadalmi problémákat. Még a végén a szavazóknak igényük támadna a kompetens kormányzásra.
Szaíd még nem ismerte ki a populizmus fortélyait, és ez a gazdasági nehézségek közepette könnyen a bukását okozhatja. Hazánk mindenesetre szégyenben maradna, ha a tunéziaiaknak előbb esne le a tantusz, és korábban kergetnék el mihaszna vezetőjüket, mint mi, magyarok.