„Minden úgy kezdődött, hogy meglátogattam egy barátomat Dániában, 2016-ban, és rögtön eldöntöttem, hogy ha van rá lehetőség, kiköltözöm. 23 éves voltam, sok problémám volt már a hazai dolgokkal, és nem találtam otthon az utamat. Úgy voltam vele, ideje lenne megpróbálni külföldön. Dániában nagyon megtetszett a mentalitás, hogy mindenki mosolygós, pozitívan állnak egymáshoz. Hazajöttem és három nappal később visszamentem. Mosogatni, mert mi mást csinálhatna egy fiatal” – meséli nevetve Bence.
Környezetében most már a harmincasok és a többdiplomások is azt mondják, legyen bármi, ők mennének, inkább még családalapítás előtt, de van ismerőse, aki hat gyerekkel vándorolt ki.
Dán sivatagtól a bajor erdőig
„Az első hónapokban a barátomnál lakhattam Aarhusban, a második legnagyobb dán városban. Aztán megismertem más magyarokat, akik épp lakótársat kerestek. Sokan járnak ki ide, dolgozni, tanulni. Már fél éve dolgoztam az étteremben, jó közösségben, dánok közt – nem is lógtam ki a vikinges kinézetemmel –, picit kezdtem a nyelvet is felszedni, mikor jött az első utazós kaland. Volt kint egy kocsim, megismertem egy magyar srácot, akit szintén érdekelt a fotózás, és megbeszéltük, hogy elmegyünk Dánia legészakibb pontjára, ahol meglepő módon van egy picike, alig egy négyzetkilométeres sivatag, a Råbjerg Mile, negyvenméteres homokdűnékkel. Pénzünk nem volt, a kocsiban töltöttünk két napot, közben meglátogattunk érdekes helyeket. Akkor bekattant, hogy szeretnék többet utazni, fényképezni, és mikor összegyűlt egy kis tartalékom, a kocsimmal megint útnak indultam. Bejártam Dánia déli felét – elmentem a szörf-világbajnokságra –, aztán Bajorországot és Tirolt. Bő két hónapot laktam a kocsimban, pont télen, de szerencsére jó meleg volt a hálózsák, mert hiányzott egy ablak is, Dániában egy gettó közepén laktam, és első éjjel betörték. Aztán hazajöttem pár hónapra, elfogyott a pénzem, és gondoltam, akkor irány vissza Dániába. Három évig jártam így ki-be, akkor már Odenseben dolgoztam, egy még jobb dán társasággal, így tudtam fenntartani az utazást. Voltam nagyon nívós étteremben, ott is mosogatóként kezdtem, aztán felkerültem a konyhára, de burgereket is sütöttem egy burgerbárban. Szeretek főzni, azt mondják, egész ügyes is vagyok, de nem ez izgatja a fantáziám. Meg ehhez iszonyúan fókuszáltnak kell lenni tizeniksz órán keresztül, ami nem igazán passzol a habitusomhoz.”
Bence álma inkább a fotózás, videózás, mert szeretné megmutatni az embereknek, milyen sokszínű a világ. Kulturálisan és tájak tekintetében is elképesztő dolgok vannak, amiket mindenkinek látni kellene. Leginkább is a fiataloknak, követendő példaként említi a nyugati országokban a „gap year”-t, mikor valaki érettségi után egy évet kihagy a továbbtanulás előtt, és elindul utazni egy hátizsákkal, közben akár munkát is vállalva. Új-Zélandon rengeteg ilyen fiatallal találkozott, köztük sok némettel. „Jó lenne, ha a magyar fiatalok sem csak a Budapest-Horvátország-Balaton háromszögben mozognának, hanem más is bekerülne a látókörükbe. Kevesen tudják, de a magyar útlevél nagyon erős, nekünk alig kell vízum az utazgatáshoz. Új-Zélandon van egyéves munkavállaló-turista vízum is, én is ezzel megyek tovább Izlandról. Csak a repülőjegyet kell megvenni, és kint dolgozhatsz, ebből finanszírozod a kintlétet. Hetente van fizetés, azon se kell sokat aggódni. Bár, van országonként egy limit, évente csak száz magyarnak adnak ilyet, gyorsnak kell lenni, mert a megnyitástól fogva öt percen belül betelik az összes hely. Hasonló vízumot ad Korea, Japán, Chile és Ausztrália is, jó lenne, ha ezeket többen kihasználnák” – javasolja Bence, akinek blogján sok praktikus információt találni a lehetőségekről. Ő mindenkit arra buzdít, hogy akár csak egy évre költözzön ki valahová, nem a pénz miatt, az már csak a hozadéka, hogy jobbak a fizetések, mint itthon. De ráláthat egy másik kultúrára, politikai közegre, fejlesztheti a nyelvtudását, megismerhet új embereket. „Nem kell ettől félni, munkát mindig lehet találni, valahogy mindig lesz” – mosolyog irigylésre méltó lazasággal, de nincs okunk kételkedni a szavaiban, hiszen évek óta így él. Csak a Covid roppantotta meg, mert elveszett a szabadságérzete a nagy bezártságban, nem tudott még következő utazást sem tervezni.
És hogy szerinte mi a skandináv boldogság titka? „Nem csak az anyagi biztonság. Jó a szociális háló, az emberek nagyon összetartóak, hetente többször összejárnak, és alapvetően elégedettek azzal, ami van. Ha elmennek egy jót enni-inni a barátaikkal, nekik már az jó. Ha kicsit kevesebb van, az is jó. Az összes skandináv büszke arra, hogy ők épp dánok, finnek, svédek, ez is hozzájárul, hogy skandinávnak lenni menő. Az oktatási rendszer is erősíti ezt, a kooperálásra épít, nem egy ember ül egy padban, a jó tanulók elől, a rosszak hátul, mint nálunk. Egy egyetemi vizsgamunka például abból áll, hogy négy-hatfős csoportokban meg kell oldaniuk egy feladatot. Ez megtanítja őket arra, hogy együtt dolgozzanak, ha kell, segítséget kérjenek egymástól. Számíthatnak a másikra, és ők is felelősséggel vannak a többiekért.”
A hegyek szerelmese
Ausztriától Szlovénián át Új-Zélandig és Izlandig Bencét mindig a hegyek vonzották. A legnehezebb hátizsákja is 30 kilós volt, amiben már benne van a fotósfelszerelés meg a laptop, amúgy könnyű csomaggal utazik. Nem a hegymászó útvonalakat célozza meg, bár Nepálban ilyenen is járt, hanem azokat, amiket bárki egy kis kondival végig tud járni. Előfordult már vele, hogy eltévedt, de azt mondja, mindenhol akad legalább egy vendégház, ahol az éjszakát át lehet vészelni. Ha az unión kívül utazik, mindig vesz helyi SIM-kártyát – Dubajban járt úgy, hogy két percre bekapcsolta a mobilnetet, és húszezres számlát kapott.
Az első Új-Zélandi útjára még 90 napos turistavízummal ment, vett egy sátrat és végigstoppolta mindkét szigetet. Még ki se rakta az ujját, máris felvették, aztán kiderült például, hogy egy világhírű lovascsalád fogadta be. A 90 napból húszat családoknál töltött, még vitatkoztak is rajta a helyiek, kinél aludjon inkább, és versengtek, hogy az egyiknél grillezés lesz, a másikhoz jön a tágabb család látogatóba. „A steaktől a végére már rosszul voltam: ó hogy már megint steaket kell ennem hátizsákos turistaként, szörnyű ez az élet...” – idézi fel az érzést derülten.
Hasonló vendégszeretettel találkozott Nepálban, aztán Erdélyben is, ahol a régi mesterségek utolsó művelőiről, köztük a szalma- és csuhéfonókról, taplászokról forgatott hangulatos videókat párjával, Fazekas Fannyval, aki kézművességgel és fenntartható divattal foglalkozik. „A pap bácsi megállt, megkérdezte, mit csinálunk itt ekkora hátizsákokkal, aztán felvett minket és a plébánián alhattunk. Adott vacsorát, reggelit, elvitt minket a templomába. Sok helyen megvan még ez a nyitottság és odafigyelés egymásra. De nem a népszerű turistaútvonalakon, ott mindenki a pénzt látja inkább” – magyarázza a világutazó, akit nem tudok zavarba hozni a kérdéssel, mi a helyzet, ha egyszer csak elfogy a pénze?
„Indiában meg egyszer Új-Zélandon is elfogyott, de nem idegeskedtem emiatt. Kaját kértem valakitől, volt sátram, ha nem fogadtak be, elaludtam bárhol. A szabad ég alól jövünk, nem kellene, hogy ez probléma legyen. Baj is, hogy annyira elidegenedtünk a természettől, hogy ez már fura vagy elítélendő. Pénzt mindig lehet szerezni, én például elmondom a sztorimat egy farmon, felajánlom, hogy ellátom az állatokat, szedek barackot, csak adjanak egy kis borravalót. Valahogy mindig meg lehet oldani. Plusz le lehet adni annyira a komfortból, hogy ne is kelljen pénz. Egy ismerősöm úgy járta be Mongóliát, hogy kizárólag háztartási kekszet evett. A jurtákba befogadták, elvitték A-ból B-be, csak a kekszet kellett kifizetnie. Sokkal könnyebb az élet, mikor csak arra kell figyelnünk, hogy eszünk, pihenünk, vizet gyűjtünk, elvégezzük a napi feladatokat. Minél egyszerűbben élek, annál szabadabb vagyok. Nincs szükségünk mindig mindenre, ezt kell egy kicsit elfelejtenünk.”