A Netflix új német sorozata furcsa produkció. Szabadidőnket kitöltő társaival ellentétben nem ígéretesen indul, majd leereszt, hanem épp ellenkezőleg. Lehangoló kezdés után lendül magasba, s talán utolsó része a legjobb. Mintha azt szeretné, hogy csak türelmi próbákat teljesítő kiválasztottak nézhessék végig. Az egyébként szinkronizált sorozat magyar címet sem kap, törje csak mindenki a fejét a nemzetközi jelentésén: King of Stonks. A Netflix főoldalán, de nem a filmben olvashatjuk A tőzsdekirály fordítást, amely fedi a lényeget. Erről még annyit, hogy a "stonk" a "stock" vagyis a részvény neten kialakult alakváltozata.
A magam részéről két okból foglalkoztam a gondolattal, hogy kösz, de tíz perc ebből elég volt. Az egyik, hogy arcul csapott az agyonmustározott hamburger közönségessége. Az egyik főhős, a cég vezérigazgatója maszturbálva száguld kocsijával, majd jazztrombitás szellentésekkel ugratja ügyvezetőjét. Úgy tűnik, Adam Sandler-esztétikumba csöppenünk, amelynek hatásától sokszor csak a szájunkon át szabadulhatunk. A másik tényező, amely gyors távozásra ösztönöz, hogy a történet gazdasági környezetben játszódik. Méghozzá eléggé gyors tempóban. Már a Casino elején is, mikor Robert De Niro hosszú, pörgős monológban felvázolja, hogyan lendült fel az üzlet, úgy éreztem, ez nem megy, képtelen vagyok követni. Hasonlóan szégyenteljes fejzúgást éltem át A közösségi háló, A Wall Street farkasa vagy az Amerikai botrány alatt. Azonnal orra bukom a pénzügyekben, amivel bizonyára nem vagyok egyedül. Nem arról van szó, hogy idegenkedem a gazdaságtantól vagy hülye vagyok matekból. Egyszerűen az emberek döntő többségének oktatásuk hosszú évei során valahogy elfelejtik megtanítani a gyakorlati gazdasági és jogi ismereteket. Bizonyára nem véletlenül. Vitatkozzatok csak azon, mit jelentett Trianon, de sose értsétek igazán, mi is történik körülöttetek, mi vezet gazdasági válsághoz, mi a globalizáció, kik is a multik, miért ennyi vagy annyi a gázár, mert a végén még levetitek a naiv báránybőrt, nem írtok alá gondolkodás nélkül papírokat, nem mentek vakon a szavazófülkébe.
A mostanában szépen szaporodó kapitalizmuskritikai filmek sorát (vajon mi lehet velük a célja a kapitalizmusnak?) szaporító King of Stonks erénye, hogy miután gyorsan kiszellenti magából az olcsó figyelemfelkeltés infantilizmusát, képes érzékletesen bevezetni az üzleti-pénzügyi világba, és ha minden apró részletet nem értünk is, másfél rész után már képessé válunk a tájékozódásra, a fontos összefüggések felismerésére, a nagy manőverek követésére. Teszi ezt könnyedén, a vígjáték, a szatíra és a dráma határán. A történet a közelmúlt nagy német pénzügyi botrányára, az online pénzügyi megoldásokkal foglalkozó Wirecard manipulációira épül. A cég úgy ért el befolyásos helyet a tőzsdepiacon, hogy különféle machinációkkal nagyobb bevételt hitetett el a valóságosnál. Amihez gyakorlatilag nem kellett több, mint egy remekül reprezentáló vezérigazgató, és egy zseniálisan kombináló ügyvezető. A sorozat az utóbbit választja központi hőséül Felix néven (a céget CableCash-nek hívják). Nagydarab fiatalember, esetlennek, lúzernek tűnik, de az esze a borotvánál is élesebben vág ebben a rendszerben. Bevallom, azért is szórakoztam jól, mert valahogy pengés kormánypárti politológusunk, Kiszelly Zoltán alakját idézte fel. A másik oldalon viszont szintén nem a tisztesség figurái küzdenek, hanem shortolók, akik élén egy vonzó színes bőrű nő, Sheila áll. Ők azért dolgoznak, oknyomozó újságíró segítségével is a CableCash leleplezésén, hogy időben a bukására fogadva, óriási pénzekhez jussanak. Mindebből egy igen fordulatos játszma alakul ki pénzügyi elit, állami korrupció, maffiaérdekeltségek bevillantásával, amely pont hat részre van szabva.
Igaz, a befejezésnél még ért egy kis bosszúság. Már tervezgettem, hogyan tárom majd fel, hogy Felix hiába vágyik társ-vezérigazgatói posztra, operatív pozíciójában erős, míg a vezér minden ostobasága ellenére verhetetlen a hit, a bizalom sugárzásában. De sajnos, egy rövid didaktikus kábulat kimondatja a hősökkel ezt a tanulságot. De szerencsére marad még rejtett üzenet a továbbgondolásra ösztönzött nézők számára. Hátborzongató például újra ráeszmélni, hogy ezt a világot egyfajta irracionális játékszenvedély hajtja. Felixben és Sheilában is felmerül, hogy kiszállnak, de képtelenek rá. A győzelmi mámor élteti őket. Hiába próbáljuk hát klíma- meg egyéb válságokkal észhez téríteni a kapitalizmust, hogy hagyjuk már a növekedést, ha a verseny mozgatja az elitjét, s formálja csaló alvilággá. Mint ahogy fölösleges győzködni Orbán Viktort, hogy öreg, minek neked ez az illiberális feszkó, joviális nemzeti vezetőként halálodig mindenki rád szavazna, ha egyszer azt élvezi, hogy egyre nagyobb a hatalma, és Európával pókerezhet. Vagy ki venné rá Putyin elnököt, hogy francba ezzel a háborúval, a gazdaságot erősítsük, ha évszázados geopolitikai gurigázás kerítette hatalmába. Nem versenypályára, hanem alvilágba illő játékok. Igaz, a felső világban jobban űzhetők.
