Traumafeldolgozásban is segíthetnek a lélekerősítő mesék, mint A tenger dala

Az animációs filmeket nem csak élvezettel nézzük, de fejlődhetünk is általuk, hiszen a nehéz témákat, traumákat is képesek a gyerekek nyelvére lefordítva érthetővé és feldolgozhatóvá tenni. Mai világunkban sokan túlféltik a gyerekeket, pedig a szakember szerint több kárt okoz eltitkolni előlük a sokszor fájdalmas valóságot, mint a saját szintjükön beszélni nekik az élettel járó kudarcokról, veszteségekről. Ebben segíthetnek az olyan animációk, mint a 2014-es, számos díjjal elismert A tenger dala, mely közkívánatra újra a mozikba került, témája pedig az egyik szülő elvesztése miatt érzett gyász. A gyerekek megnyugvásra lelhetnek a gyönyörű történet által, utána szüleikkel a látottakról és a saját családtörténetükről beszélgetve erőt meríthetnek, mintát kaphatnak a nehézségek kezeléséhez. A reziliencia, vagyis a pszichés terhekkel való megküzdés képessége ma már gyakran használt fogalom a pszichológiában, de sok esetben a szülők sem hoznak otthonról biztos alapokat, nekik is segíthetnek a lélekerősítő mesék.

Noha A tenger dala elsősorban fiataloknak készült, a különleges animáció még a felnőtt nézőket is lenyűgözheti. A történet elején megismerjük a világítótoronyban élő, háromtagú ír családot. Ámde az édesanya hiányzik: belehalt második gyermeke, a kislány Saoirse születésébe. A fájó emlék a hétköznapjaikra is rányomja a bélyeget, az apa és az elsőszülött fiú, Ben, valamint a kislány szomorúan tengeti az életét, még a nagymama érkezése sem deríti őket jobb kedvre. A két testvér azonban együtt mesés útra indul, melynek során tündéreket ismernek meg, miközben a kapcsolatuk, testvéri kötelékük is elmélyül. Tomm Moore ír rendező ráadásul a kelta mitológiából merítette az ihletet, ahogy trilógiájának másik két darabjában is (Kells titka, Wolfwalkers).

„Minden rajzfilmben, ami egy mesére, legendára, mítoszra épül, eleve benne van az élet körforgása, melynek részét képezi a születés és a halál” – mondja Kerekes Valéria mese- és játékkutató, az ELTE Tanító- és Óvóképző Kar oktatója. Az ilyen történetek a gyerekek számára is könnyen értelmezhetők, másrészt a látható és a láthatatlan világ együtt jelenik meg bennük, ami az óvodáskorú gyerekek animista (meglelkesítő) gondolkodására szintén jellemző. Ebben az életszakaszban a kicsik még a tárgyakat is élettel töltik meg, az emberre jellemző tulajdonságokkal, érzésekkel ruházzák fel azokat, a tudatukban pedig ami vagy aki meghal, később még újjáéledhet. Hasonló történik A tenger dalában is: az anya a halála után mint természetfeletti lény, a fókatündér jelenik meg, akinek szellemét a történet végén a lánya egy dallal hívja magához, ahogy más, korábban elhunyt lényeket is.

Családmítoszban az erő

Tomm Moore rajzfilmje az anya hiányát mindhárom családtag szemszögén keresztül bemutatja, így érzékenyen viszonyul a témájához. Az alkotás persze akkor éri el igazán a hatását, ha a közös mozizás után a szülő a gyermekével megbeszéli a látottakat, esetleg a család életéből vett példákkal támogatja meg azt. „A gyerek traumájának feldolgozásában a legnagyobb segítséget az a felnőtt nyújthatja, aki maga is gyászol” – magyarázza Kádár Annamária pszichológus, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem docense. Éppen ezért, ha a szülő belül kétségbeesett, de vidámnak szeretne látszani, az a gyerekben sokkal nagyobb sérülést okoz, mintha kendőzetlenül megmutatja, mennyire szenved. A pszichológus szerint a megosztott gyász felszabadító erejű lehet, hiszen nem a halál ténye az, amitől a gyermek sérül, hanem ha eltitkoljuk előle, hogy az életben ilyen események is megesnek. „Ez nemcsak a feldolgozást akadályozza meg, de megrekesztheti a személyiségfejlődés folyamatát. A gyerekben ezáltal olyan kapcsolatteremtési és érzelmi zavarok alakulhatnak ki, melyeknek hatása felnőttkorban is megmarad” – hangsúlyozza a szakember, aki szerint fontos a nyílt, őszinte kommunikáció, hisz ha a szülő kegyes, ködös hazugságokat mond a gyermekének az elmúlásról, a kicsi a hiányzó részeket a fantáziájából pótolja ki, ami sokkal nyomasztóbb lehet, mint a valóság.

„A gyerekeknek egyre kevesebb mintája van arra, hogyan kell bizonyos helyzetekben viselkedni, például traumát feldolgozni vagy frusztrációt tűrni” – figyelmeztet Kerekes Valéria, aki szerint az is fontos, hogy a szülők megosszák élettörténetüket gyerekeikkel, vagy elmeséljék nekik a születésükhöz fűződő emlékeiket. Ezek a családmítoszok abban segíthetik őket, hogy tisztában legyenek önmagukkal és a cselekvési mintáikkal, valamint egyedinek érezzék a múltjukat és a sorsukat, így a későbbiekben erőt merítsenek belőle. „Ha ismerem a történetemet, akkor erősebb az önképem, és biztosabban mozgok a világban” – mondja a pszichológus, hozzátéve, még egy állami gondozásban élő gyermeknek is fontos, hogy ismerje a saját életútját.

Mikortól ajánlott?

Bár A tenger dala megnézése a korhatár-besorolás szerint hat éven felülieknek ajánlott, kérdéses, vajon hány éves kortól javasolt nehezebb témájú rajzfilmeket mutatni a gyereknek? A két szakember úgy látja, a legideálisabb, ha nyolc-kilenc éves kortól ismerkednek meg ezekkel a filmekkel, ami nem feltétlenül jelenti, hogy kisebb életkorban ne tudnák azokat feldolgozni.

A gyermek halálképfejlődésének ugyanis három szakasza különíthető el. Az első, a már említett animista gondolkodás korszaka hároméves korban kezdődik és öt-hat éves korig tart. „Ekkor a gyermek az elhunytnak még életet és öntudatot tulajdonít. Mivel az óvodások a véglegességet nehezen fogják fel, ezért a halál számukra átmeneti állapot, nem tart örökké, nem okoz nagy változást, és akarattal visszafordítható” – mondja Kádár Annamária. A második szakasz a perszonifikáló, vagyis megszemélyesítő felfogás, mely noha az egész gyermekkort végigkíséri, leginkább az öt-kilenc évesekre jellemző. Ebben az időszakban a halál úgy jelenik meg, mint egy gondolkodó személy, öntudattal és élettel felruházva. A megszemélyesítés kétféleképpen történhet: a halál alakja vagy a halottal azonos, vagy külön személyként, lényként értelmeződik, vagyis lehet csontváz, kaszás, angyal, szellem vagy bármilyen alak, amely a fantáziában megszületik. Végül kilencéves kortól beszélhetünk a reális felfogásról. Ekkortól a gyermek már tudja, hogy a halál a földi élet végét jelenti, felismeri, hogy elkerülhetetlen biológiai folyamatról van szó.

Ne bagatellizáljuk az érzéseket!

További kérdés, hogy egy komolyabb témájú mesefilm megtekintése nem okoz-e a gyerekeknek újabb traumát, vagy kelt-e benne szorongást? Kádár Annamária szerint inkább az okoz félelmet, ha a „Ne sírj!”, „Légy bátor!” felszólításokkal megakadályozzuk, hogy a gyerek megtanulja a negatív érzések megfelelő kifejezését. Fontos, hogy ne csak az örömeinkről meséljünk neki, hanem – az ő szintjén – osszuk meg vele a szomorú élményeket, a kudarcokat is, miáltal ő is felkészültebben fogadja a veszteségeket, mert megérti, hogy azok is az élet részei. „Vegyük komolyan, ne bagatellizáljuk a félelmeit, és ne gátoljuk abban, hogy ezeknek nyíltan hangot adjon” – tanácsolja a szakember. Példának hozza a 2018-ban Oscar-díjat nyert Coco című Pixar-filmet, mely annak ellenére, hogy az elmúlás témáját járja körül, amiatt lett népszerű, hogy a családi hagyományokra, a közös emlékezésre és a halál természetes voltára helyezi a hangsúlyt. A főszereplő mexikói kisfiú, Miguel már egészen kiskorától ismeri családja történetét, a közeli és távoli ősei életét, és ahol titkot sejt, annak nyomába ered. Ahhoz, hogy a saját története birtokában legyen, szüksége is van erre a tudásra. Az ilyen animációk különösen sokat adhatnak a nyugati típusú, az elmúlást tabuizáló társadalmakban felnövő gyerekeknek.