„– Írd csak le – biztatott Pista –, ha nem tudnád, az igazságnak átütő ereje van. Csak ne sajnáld közben te magadat, sajnáljon az olvasó, érted?” Az emlékeinek megörökítésére készülő szerzőt ekként bátorító, neki tanácsot adó Pista: a férj, Vas István, a magyar költészet kimagasló alakja, egyszersmind – szükségképp – a kötet egyik főszereplője. S noha a flaubert-i szenvtelenség alkatilag távol áll az elbeszélőtől, saját énjét – a kapott intenciónak megfelelően – elég távolságtartóan, kellő öniróniával kezeli.
Szántó Piroska önéletrajzi írásai csaknem harminc éve jelentek meg először (akkor is az Európa kiadásában), s már itt jelezhetjük: az elbeszélő mentalitásának természetes vonzereje azóta semennyit sem csökkent. Az eltelt idő mit sem változtatott e szövegek érdekességén, az olvasót rabul ejtő fordulatosságán, történelmi dokumentumértékük pedig kétségtelenül növekedett.
Roppant izgalmas és tanulságos például a Beszámoló „mozgalmi munkámról” című fejezet. Az idézőjel itt valamiféle lefokozó, jelentőség-csökkentő szándékot sejtet ugyan, miközben a szöveg számunkra épp az ellenkezőjét tanúsítja: a főiskolás, festőnek készülő szerző az illegális kommunista párt tagjaként rendszerellenes akciókban vesz részt, eközben komoly kockázatokat vállal, s lebukása után a kihallgatások során, majd a fogva tartása heteiben fájdalmas, nagyon megalázó testi-lelki próbatételeket kell elszenvednie. A tárgyaláson sokad rendű vádlottként József Attila ül mellette, s mivel egy perben szerepel Rajk Lászlóval, a Rákosi-korszakban is marad épp elég félnivalója.
A fiatal festőnövendéket az elemi szociális érzék, a társadalmi igazságtalanság elleni tiltakozás vezette a földalatti mozgalomba: „börtönbe csuknak, mert azt szeretném, hogy a parasztok ne tésztalevesen arassanak, s a télen minden gyereknek legyen cipője”. Ilyen egyszerűnek láttatja az indítékokat, melyek aztán nagyon is súlyos döntésekhez vezettek. De őket sem mitizálja: az ellenállás, az üldöztetés szintén magától értetődőnek tűnik. Szántó Piroska memoárja nem emlékművet épít, nem övezi glóriával az elbeszélőt. S épp ezzel mond a Horthy-rezsimről súlyos ítéletet: egy fiatal lánytól az elemi tisztesség normái azt követelik, hogy szinte hőssé avanzsáljon.
A börtönben a női politikai foglyok megalázásához tartozott, hogy szabadulásuk előtt néhány napra bárca nélküli prostituáltak közé zárták őket. A memoár egyik feledhetetlen – szinte dosztojevszkiji színeket idéző – epizódja, amikor este az elbeszélőt, iskolázott lévén, arra kérik a többiek, hogy meséljen valamit, s ő elmondja nekik a fausti bűnbeesés, majd az üdvözülés történetét: „amikor odaérek, hogy az ördög hoppon marad, mert a mennyei seregek elviszik előle Margit lelkét, keresztet vetnek”.
Az ellenállásban való – állandó veszélyeket rejtő – részvétel életre szólóan rögzíti a hajdani sorstársakhoz fűződő viszonyt: Aczél György például a visszaemlékezés írója számára a későbbiekben is szinte csak mellékesen válhat a hatalom reprezentánsává. Ő ugyanis ebben a kapcsolatban mindenekelőtt az a fiatal színinövendék marad, aki az üldöztetés idején megmentette a szerző életét. S persze, ebből a lényegi perspektívából nézve „hitvány kutya” az, aki erről nagyvonalúan megfeledkezik. S Szántó Piroska az aczéli sors végkifejletét illetően prófétának bizonyult: „lesz még lebukott nagyság is, akit habzó szájjal pocskondiáz olyan is, aki valaha hason csúszott előtte.”
A memoár a kor irodalmának számos hírességét idézi fel: Déry Tibor, Jékely Zoltán, Juhász Ferenc, Kormos István, Nagy László, stb. De a legrészletesebben Ottlik Géza portréját rajzolja meg, mely különc természetének, emberpróbáló modorának és rendíthetetlen tisztességének egyaránt nagy nyomatékot ad. „Elemi jelenség volt, mint a vihar, az eső, a szél, a sötétség és a nap. Nélkülözhetetlen és kibírhatatlan.”
Az emlékiratban az elbeszélő mellett természetesen az életre szóló társ, Vas István kapja a legnagyobb szerepet. A címadó írás egyszersmind a kötet legmegrendítőbb szövege, melynek szintén a költő a főhőse: Szántó Piroska az ő testi hanyatlásának történetét ábrázolja. A kezdőkép a konyhában meztelenül borotválkozó, erőtől-energiától duzzadó fiatal férfi, a riasztó baleseteket, betegségeket követő záróakkord pedig a halálos ágyán fekvő, fizikailag összeomlott aggastyán. A borzongató írás lényege azonban épp abban rejlik, hogy a lélek folyamatai szüntelenül elválnak az empíriától. A feleség a fizikai romlás ellenére mindvégig az egykori daliás ifjút is látja megöregedett társában: „csinálhatott vele az idő, amit akart, nekem az maradt, aki akkor volt, mint az orosz szétcsavarható fababák egymásba rejtett darabjai, a kicsi legutolsó azonos a legnagyobbal”. – Szántó Piroska nemcsak festőként, hanem memoárszerzőként is jelentőset alkotott.
Szántó Piroska: Akt. Európa Könyvkiadó, 2022
