Első ciklus

Ismertem, sajnos, a fiatalkori Szijjártó Pétert, az első ciklusos parlamenti képviselőt, a szóvivőt. Mondhatnám azt is, egész jóban voltunk, noha politikailag mindig is különböző oldalon álltunk. Illetve: nem tudom pontosan, hogy ő hol állt, és a sajnos az írás elején nem arra vonatkozott, hogy ismertem, hanem arra: másmilyennek. Másmilyennek, mint amilyen most.

A tévéstúdiók folyosóján kedves, mosolygós és nyitott volt, mert szóba állni a „túloldallal” is. Az, hogy a karrierje fontos számára, ezekből a félbaráti beszélgetésekből is kiderült; benne volt a megfelelni vágyás, az egy cikluson túlnyúló képviselőség óhajtása. Mindezek azonban viszonylag - sőt nem is viszonylag - egészséges mértékben. Nincs ugyanis semmi baj azzal, ha valaki jól akarja végezni a munkáját, ha van benne némi szolgalelkűség, és nem akarja már az első pillanatban megfúrni a főnökét.

Igen, akkoriban ilyen volt Szijjártó. Vagy legalábbis ilyennek hittem.

Aztán ismertem, megint sajnos, azt a Szijjártót, aki már nem volt egyciklusos képviselő, sőt, aki már magasba tört, egészen a külügyminiszteri posztig. Ez a Szijjártó már korántsem tűnt olyan rokonszenvesnek, de csak a korábbi emlékek miatt; viszont még megmaradt kedvesnek, nyitottnak. Meghívott bennünket a minisztériumába, körbevezetett, föl a tetőteraszra is, ha jól emlékszem. Munkatársai dicsérték, a háta mögött is, mindenkivel tegeződött, előzékeny és visszafogott volt. Így aztán félretoltam magamban a karrierépítő, szisztematikusan építkező, de már kevésbé rokonszenves politikus képét, próbáltam elhinni, építkezése a szolidabb formai keretek között marad.

Aztán nagyot fordult a világ, látványosan más lett a kis első ciklusos. Orbán első számú partnerévé lépett elő, jelentsen ez bármit, a kissé önimádó, főnökéhez hasonuló futball- – és futballista – rajongó: majd minden furcsa üzlet kivitelezőjévé, aki naponta posztol önmagáról „talpig fess” – via Majka – képeket. Ez a sokat nyilatkozó külügyminiszter már sokkal inkább Orbán elő-, vagy olykor felerősített hangja, és már egyáltalán nem kedvelhető. De talán - sőt biztos - nem is ambicionálja, hogy az legyen; neki már nincs szüksége ellenzéki barátokra (Dzsudzsák lett a legfontosabb), már nincs minisztériumi meghívó, tetőterasz sem.

Ez a mai Szijjártó, dicséretes módon, továbbra sem akarja letolni a pályáról főnökét. Ott megmaradt a feltétlen szolgálat – helyesen? –, de lejjebb már nincs haverkodás. Most azt olvasom, hogy egy Washingtonban szolgálatot teljesítő fiatal diplomatát rúgott ki egyik napról a másikra, mert nem úgy készítette elő amerikai tévés interjúját, ahogy azt ő elvárta volna. Nem hívták be a stúdióba, ráadásul várakoznia is kellett. Még hogy várakozni. Egy magyar külügyminiszternek.

Visszaemlékszem, és újra csak sajnos, azokra a percekre, amikor ott álltunk, a már említett tévés szereplése előtt a stúdió folyosóján; csúszott a műsor, és együtt várakoztunk, fecserésztünk. Eszébe sem jutott otthagyni bennünket. Igaz még az első ciklusa elején járt. Messzire jutott.

Messzire jutott?