;

Avignoni Színházi Fesztivál;

- „Hittünk a szerencsecsillagunkban”

A Jean-Christophe Dollé vezette f.o.u.i.c. társulat az Off-programban játszott a fesztiválon. Pályakezdésről, turnézásról, napi statisztaválogatásról és a francia független társulati létről is mesélt a Népszavának.

Nem először jár Avignonban...

Körülbelül húsz évvel ezelőtt jöttünk ide először, amikor létrehoztam a társulatomat Clotilde Morgiève-vel, akivel egy színházi iskolába jártunk. Szinte semmi pénzből, saját erőből, mert akkor még egyáltalán nem voltunk benne a támogatási hálóban. Az első Avignoni Fesztiválunkon még hatan aludtunk egy szobában, és a díszleteket az autó tetején szállítottuk. Igazi kézműves módja volt ez a pályakezdésnek.

Ami itt nem egyedi eset.

Nem, az Avignon Off Fesztivál egyik nagy erénye, hogy olyan társulatok is felbukkanhatnak, akiknek semmijük sincs. Itt van remény, ha fiatal vagy és vannak vágyaid, lelkesedésed és energiád ahhoz, hogy összespórolva kifizesd a színházadat, a szállásodat és el gyere a fesztiválra, ahol aztán esetleg felfigyelnek rád. Négy-öt évvel ezelőttig mi is megállás nélkül játszottunk, négy héten keresztül, miközben szórólapoztunk az utcán, beszélgettünk, próbáltuk eladni az előadásunkat - végkimerülésig. De akkoriban fiatalabbak voltunk, bírtuk...

Működik a szórólapozás ma is?

Egyre kevésbé. Először is azért, mert ma már az emberek úgy érkeznek Avignonba, hogy a programjuk majdnem készen van, mert minden fenn van az interneten. Jóval a fesztivál előtt eldöntheted, mit szeretnél megnézni. Így a spontaneitásnak minden évben kevesebb hely jut. Aztán meg a szórólapozás igazából a fiatal, feltörekvő társulatok esetében működik, akiknek van energiájuk erre, az én koromban már egy kicsit szánalmas, ezért már nem is csinálom.

Minden évben új darabbal érkeznek?

Az idei két előadás újonnan készült. Eddig az volt a módszerünk az elmúlt tíz évben, hogy bemutattunk egy alkotást és ha bevált - és általában bevált -, akkor egy második évben is visszatértünk vele, majd két évvel később jöttünk ki egy új alkotással.

Avignon indította el önöket a pályán?

Igen. Az első előadásainkat 2004-2006-ban játszottuk itt. Mi tényleg a semmivel érkeztünk ide és hittünk a szerencsecsillagunkban. Aztán ez több okból is működött. Ott voltak az első kapcsolatok emberekkel, akik eljöttek minket megnézni, majd ajánlottak másoknak. Megvették az előadást, turnéztunk kicsit, aztán egy évvel később visszajöttünk, már kicsit többet írtak rólunk, több volt a néző is és megjött az elismerés. Így haladtunk előre előadásról előadásra. Sokat kísérleteztünk és vagy egy tucat színházat kipróbáltunk. A 11. Színház a megfelelő kirakat a számunkra, amelyik azt a közönséget vonzza be, akiket érdekelhet az, amit csinálunk. És még szakembereket is hív, akik aztán meghívhatnak bennünket tovább játszani.

Mert - ha jól értem – itt mindig az a cél, hogy aztán turnéra indulhassanak egy-egy előadással?

Mi valójában a turnékból élünk. Nagyon ritka az olyan város, amelyik egész évben képes vendégül látni egy társulatot és ahol minden nap játszhatunk. A vidéki városokban havi egy-két-három este tud menni egy adott előadás, nem többször. Majd jön a következő és a következő. Ez így működik. Az előadás létrehozásába és az avignoni vendégszereplésbe befektetett pénzt kvázi a turnézással keressük vissza. Tehát turnék nélkül nem is léteznénk. Persze van még az a lehetőség, hogy rendkívül sok támogatást kap valaki és így lesz elég pénze ahhoz, hogy tulajdonképpen mindegy legyen neki, hogy turnézik-e vagy sem, de ez nem a nagy többség útja.

Független művészként is lehet támogatást kapni, vagy csak a nagy intézményeket támogatják?

Persze, hogy kaphatunk támogatást. Az államtól és a régiótól is. Ehhez be kell mutatnunk a munkánkat, pályázatokat kell írnunk. A pénzért cserébe, amit kapunk, küldetést teljesítünk, amit itt Franciaországban „kulturális tevékenység” neveznek. Elismerik a művészi munkánkat, amiért pénzt kapunk. Persze minden egyes alkalommal vállalni kell a kockázatot, hogy nem kapunk, mert bár minden új előadással egyre biztosabbak lehetünk benne, hogy a támogatásainkat meghosszabbítják, de ez sosem magától értetődő. Legtöbbször iskolákba járunk tanítani, órákat tartani, de van kapcsolatunk más intézményekkel is, például kórházakkal vagy börtönökkel.

Névjegy

Jean-Christophe Dollé filozófiai diplomája után a párizsi színművészeti főiskolán, az École Supérieure d'Art Dramatique de Paris színházi szakán tanult. Színészi pályafutásával párhuzamosan 1993-tól írja színházi szövegeit, 2001-ben Clotilde Morgiève-val közösen megalapította az f.o.u.i.c. társulatot, mellyel azóta is sikeresen működnek (’f.o.u.i.c.’ a ’faut oublier un instant Clotilde’ = ’el kell felejteni egy pillanatra Clotilde-ot’ rövidítése). Avignonba a társulat két előadással, Allosorus és a Hívj fel! című produkcióval érkezett. Olyanokkal, amelyek átjárhatóak, egymásra rezonálnak. 

A most bemutatott egyik előadásukban, az Allosorusban, minden nap új castingon választják ki azokat a statisztákat, akik az aznap esti előadásban játszanak.

Igen és soha nem gondoltam volna, hogy ez ennyire fárasztó lesz. Mert nem csak délelőtt próbálunk velük, hanem délután is, miután lejátszottuk a Hívj fel! előadásunkat. Így amikor végre lenne nagyjából egy óránk arra, hogy pihenjünk a második előadás előtt, akkor emlék-próbázunk velük, hiszen nyilvánvalóan még nagyon friss minden a számukra, így fontos, hogy biztonságban érezzék magukat. Aztán jön a második előadás velük, és másnap kezdődik minden elölről.

Hogyan rendez, miközben minden előadásban főszerepet is játszik?

Valójában ketten együtt rendezünk Clotilde Morgière-vel. Tehát amikor ő van a színpadon, én rendezek, amikor én vagyok a színpadon, ő. És amikor mindketten a színpadon vagyunk, nos, a tapasztalat megtanított minket arra, hogy hogyan legyünk egyszerre kint is és bent is. Kicsit úgy dolgozunk, mint egy cirkuszi társulat, egy nagy családként, ahol mindenki részt vesz a javaslatokban, az ötletekben és mindenkinek megvan a képessége arra, hogy kívül és belül is legyen. Lépésről lépésre haladunk előre, de persze van egy globális víziónk is. Mi így tanultunk meg dolgozni és ebben az is jó, hogy nem állít hierarchiát a színészek és a rendező közé. Mert az a rendező, akinek „csak” rendezői státusza van, néha nagyon kemény utasításokat tud adni a színészeknek. Mi viszont tudjuk, hogy amit kérünk a színészektől, azt cserébe nekünk is meg kell adnunk, amikor a színpadon vagyunk. Olyan összhang jön így létre a színészek és a rendező között, ami mindannyiunkat egyenrangúvá tesz és ennek következtében kialakul egyfajta kölcsönös bizalom és jóindulat.

Falak

Az ’Off-program’ Hívj fel! című előadása Jean-Christophe Dollé alkotása. Az ’In-program’ professzionális, elegáns eseményei után igazi alternatív közegbe csöppent a néző a 11.Színház előtt az utcán várakozva. Igen, az utcán. Nem kell matematika zseninek lenni ahhoz, hogy kiszámoljuk: a több, mint 1.500 előadás 170-nél is több helyszínen csak úgy jöhet létre 3 hét alatt, ha a színházakban reggeltől késő estig váltják egymást a produkciók, egy teremre lebontva nagyjából napi tíz. Épületen belül képtelenség tehát várakoztatni a nézőket, a ruhatár, előtér, büfé intézménye ismeretlen. Marad az utca. 

Sokszor esik szó színpadi előadások esetén a „negyedik fal”-ról. Az első három a színpadot határolja, a negyedik mindig a kérdés. Képzeletben behúzódik a néző és a játszó közé és előbbit egyfajta a kukkolóvá teszi. Avignonban ezzel szemben a negyedik fal a hátunk mögött húzódik - együtt vagyunk itt és most, együtt alkotjuk az épp aktuálisan zajló előadást. Persze ebben a városban a falaknak egyébként is nagy a jelentőségük, virtuális és való értelemben egyaránt.

Az óvárost, az egykori pápai központot, bástyákkal, lőállásokkal, kapukkal szabdalt középkori fal veszi körül, INTRA és EXTRA MUROS-ra osztva a várost. Az INTRA, azaz falakon belüli rész a fesztivál agya, szíve, központja. Az ’Off-program’ 170-nél is több színházterme ezen a kis, 4-5 négyzetkilométeres területen zsúfolódik össze. Az egykori pápai örökségnek hála talán sehol a világon - a Vatikánon kívül- nincs ilyen mennyiségű vallásos céllal felhúzott épület: ezek nagy részében a hivatalos ’In-program’ előadásai kaptak helyet. Az ’Off’ ennél jóval találékonyabb: garázsok, melléképületek, belső udvarok, kávéházak, éttermek, kápolnák és még ki tudja a fesztiválon kívüli időkben milyen célt szolgáló helyek alakulnak át profi játszóhelyekké. 

Göncz Árpád beiktatásának évfordulóján az író-politikus Mérleg című darabját, a volt köztársasági elnök személyes hangvételű írását mutatták be.