A június közepétől augusztus végéig látható színházi előadásokkal kapcsolatban valamelyest más elvárásai vannak a nézőnek, mint a kőszínházi évadban. Az, hogy mit adnak elő nyáron egyrészt hely függvénye: a nagyméretű színpadokon, így például a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon operát és operettet, musicalt is bemutatnak a koncertek mellett, de prózai előadással nem számolhatunk, míg a Gyulai Várszínház több tematikus hétben gondolkodva a kamaradarabtól a verses esten át a regényadaptációkig mindennel operál, ami a választott témájához illik, nagyszínpadot és kisebb termeket egyaránt alkalmazva.
Gyulán rendezik minden évben a Shakespeare Fesztivált, melyen a világirodalmi óriás komédiáin kívül tragédiái is láthatók. Shakespeare-re talán mindenkinek van igénye, ha másért nem, azért, mert művelődne, de így is szembetűnő: nyaranta, ha lehet inkább a vígjátékaira fogynak a jegyek, nem pedig a Hamletre. Vidéken egyébként, az igazi húzónév nem is a szerzőé, hanem az ismert színészé: ha Koltai Róbert, Hegedűs D. Géza vagy Udvaros Dorottya a plakátra kerül, nem kell aggódni a jegyek miatt. A nagy művészek közelsége sokat nyom a latban, Kőszegen az évtizedes múlttal rendelkező várszínházi játékok miatt tapasztalhatóan kialakult egy lokális színházszeretet. Az idén megalapított Hollósi Frigyes-díj is ennek a hagyománynak szól: a művészre szinte kőszegi társulati tagként tekintettek, idén a díjat Takács Katalin vehette át.
A nyári műsortervezésnél az irodalom is meghatározó szervezőerő. Specifikus helyzetben vannak a kötelező olvasmányok, Az ember tragédiáját többször műsorára tűzte a Szegedi Szabadtéri Játékok, pedig Madách nagy műve minden, csak nem szórakoztató jellegű. Ekként előkerül a Bánk bán (bár inkább operaformában) vagy az Egri csillagok is, utóbbira a várjátékok során egyszerűen lehet nézőt találni. Az idén százéves Városmajori Szabadtéri Színházat kérdeztük arról, mit jelenthet a nyári szezon tervezésekor egy jó irodalmi húzónév, magyarán, kikre „jön be” a magyar néző. A teátrum válaszul a már nem élő magyar szerzők közül Molnár Ferenc, Örkény István, Szép Ernő és Móricz Zsigmond nevét említette, a kortársak közül pedig Grecsó Krisztiánt és Nyáry Krisztiánt emelte ki. Arra a kérdésre, hogy kivel könyvelhetik el az eddigi legnagyobb sikert, a szabadtéri színház felvetette – ha a legnagyobb siker fokmérője a teltház, s hogy mennyire gyorsan és extra költség befektetése nélkül lehet eladni a jegyeket, akkor nagyon sikeres volt a Menopauza, a Válaszfalak, Mohácsi János rendezései (Velencei kalmár, Farsang avagy ez is mekkora egy tahó!, Sisi) viszont, ha a siker fokmérője a szakmai elismerés (kritikák, szakmai nézőközönség), akkor a klasszikusok is. – A Városmajori Szabadtéri Színpad ugyanis nem pusztán a jegyeladásra, a minőségre is koncentrál, számol a vájtfülű nézőkkel, a Városmajori Színházi Szemle talán nekik szól. Itt külföldi és magyar klasszikusok egyaránt szerepelnek, ráadásul vidéki és határon túli előadásokat is meghívnak. Az irodalmi alakoknál maradva érdemes kitérni rá, hogy a nyári teátrum befogadó jellegű színházként évadonként egy saját előadást mutat be. Idén a már említett Nyáry Krisztián írt számukra egy centenáriumi ünnepi darabot. Az irodalmi bulvárról ismert irodalomtörténész darabjában stílszerűen a Városmajorhoz köthető szerzőkön keresztül mutatta be a park száz évét. Az irodalmi alakok akár így is vonzóvá válhatnak, a nyári színház szervezői úgy gondolják – az emberek szeretik megismerni az irodalmi tananyagban felsorolt írók, költők történeteit, látni, hogy „az író is csak ember”.
Az ország nyári színházai között hatalmas különbségek vannak, akad olyan hely, amely bátran bevállalja a fiatal darabszerzők ősbemutatóit – ilyen volt például a Zsámbéki Nyári Színház – és van, ahol inkább megmaradnak a jólbevált, könnyen eladható Marc Camoletti és Ray Cooney daraboknál, nem kezdenek kísérletezésbe. Ezzel kapcsolatban elmondható: minden a nyári teátrum múltbéli profiljától és vezetőváltásaitól függ.
A kassza több, mint a szakma
Nagy András irodalomtörténész a Pannon Egyetem Színháztudományi Tanszékének docense sok nyári színházban vezet szakmai beszélgetést.
Ön szerint a nyári előadások kapcsán beszélhetünk-e egyáltalán irodalmi húzónevekről?
Húzónév azé tud lenni, aki széles körben ismert, ez egyrészt a kötelező olvasmányok szerzőire igaz, másrészt azokra, akiknek a művei országszerte megtalálhatók a könyvespolcokon. Előbbire Petőfi Sándort tudnám mondani, hiszen a nyáron is kellemes János vitézt a nagymamától kezdve az unokáig mindenki láthatja, a másodikra pedig Rejtő Jenőt.
Érdekes, hogy egyikük sem kifejezetten drámaszerző, miért alakulhatott ez így a nyári előadások kapcsán?
Remek drámaszerzőink vannak, de nagyon kevesen olyanok, akik tökéletesen megfelelnének a nyári színházba látogatók elvárásainak. Fontos hangsúlyozni, hogy ez egy olyan időszak, amikor azok is elmennek színházba, akik évközben, a normál színházi évad keretei között nem. Ilyenkor azoknak a nézőknek kell megfelelni, akiknek a színház kuriózum. Emiatt nyáron nem feltétlenül szükséges színpadi szerzőkben gondolkodni, beléphetünk az adaptációk világába: ezen a téren a már említett Rejtő Jenő a legjobb példa. Nem számít, hogy a szerző humora javarészt nyelvi humor, a leírásokban és a belső monológokban teljesedik ki, ha Rejtő-művet visznek színpadra, legyen az bármelyik, biztosított a teltház. De ebben az esetben nem a színpadra alkalmazhatóság, hanem az irodalmi élmény, ha úgy vesszük, irodalmi közösség válik fontossá, hiszen Rejtőt mindenki olvas. De ha az átiratoknál maradunk, nem szabad elfeledkeznünk a filmes adaptációkról, amikből aztán tényleg Dunát lehet rekeszteni. Ebben az esetben már teljesen elmosódik, hogy irodalom vagy film a vonzóbb, hiszen az Elfújta a szél musical, lehetne emiatt és amiatt is vonzó, de leginkább a musical lesz a húzónév, hiszen a zenés színház abszolút kedvelt nyári műfaj.
A musicaltől teljesen idegen, de sokak számára meghatározó Örkény István teljesen kimarad a nyári műsortervekből?
Nem marad ki, de nem a legfelkapottabb éppen azért, mert nem azt a habkönnyű nyári szórakoztatást nyújtja, mint a már bevált bohózatok, mi több nem is látványos. Örkény két közkedvelt darabja, a Tóték és a Macskajáték kevésszereplős, és a felhőtlen happy end elmarad.
Úgy látja, inkább a cím a fontos, nem is a szerző?
Ezt sem tudnám biztosan állítani, de ha a következő cím elhangzik: Hatan pizsamában, arról azonnal tudni fogja a közönség, hogy mire számítson, bohózatra. És itt térnék ki egy másik érdekes jelenségre, a műfaj meghatározó szerepére. A bohózat, pláne, ha még zenés is, egy igazán nyári, könnyed kikapcsolódást nyújtó műfaj.
Molnár Ferenc is írt bohózatokat, őt hova sorolná?
Molnár egyedülálló a magyar irodalomban, ő egy abszolút világsiker, neve a kiváló dramaturgigai érzékéről is ismert. Talán Molnár Ferencet és Szép Ernőt lehetne együtt kezelni nyári választásoknál, ők a „városi szórakoztatók” szemben mondjuk Tamási Áronnal. Az ő világuk talán az idősebb generáció számára lehet vonzó, ugyanis komédiáik egy olyan korban születettek, amelyben nem volt minden megengedett, és a társadalmi problémák mentén fogalmazták meg saját idézőjeles bohózataikat. Molnár Ferenc és Szép Ernő humora rétegzett és finom, egyszerűen nem lehet akkora fergeteges komédiát csapni belőle, mint Camoletti vagy Cooney darabjaiból. Én úgy látom, hogy a fiatalokat ez a két magyar szerző annyira nem hozza lázba, hiszen nem tudnak kapcsolódni hozzájuk azok, akik az internet világába születtek bele.
Sok huszonévest ismerek, aki számára vonzó a századelő világa, úgy gondolom ez lelki alkat és ízlés kérdése. De ha már a fiataloknál tartunk, mit gondol az ő nyári színházi fogyasztásukról?
Ez a generáció, úgy gondolom, inkább fesztiválozó, színházba járó csak egy igen szűk réteg. Úgy gondolom, ezért a kultúrpolitika is felelős, ugyanis a köztévéből eltűntek a tévéjátékok, amik több generációt neveltek színházba járóvá.