Többszörösen kapod vissza az elnyomott félelmet – Herczeg Szonjával a fövő békáról és a kapálásról

Columbo-portré van a hűtőszekrényén, nagymamája bojlere a konyhájában, saját festményei a szobában, mentális betegség a puttonyában. És rendületlenül ír – inverz influenszerként a filterezett világ igen szórakoztató görbetükrét adja, újságíróként a tabusítás ellen küzd, íróként szociomorzsákat tálal elénk. A képmutatás elleni harc fekete öves mestere, ahogy egy kollégája fogalmaz. És olyan energikus, hogy meg nem mondaná róla az ember, micsoda betegséggel küzd és vívja napról napra a maga csatáit. Herczeg Szonjával beszélgettünk új, Szeretlek, mégsem szeretlek című kötete apropóján.

Új könyve autofikciós regény. Mennyire adta ki magát? És mitől lehet ennyire népszerű az autofikcós műfaj?

Valóban nagy divatja van az önéletrajzi ihletésű történeteknek – nyilván, mert olyan világban élünk, ahol imád mindenki kukkolni. Imádunk a másik életébe belenézni, talán, mert szeretnénk a sajátunkat kicsit jobbnak látni, látni, másnak is van nyomora, vagy épp szeretnénk irigykedni, másnak bezzeg mennyire jó. Mert mindig másokhoz mérjük magunkat. Magamat levédeni pedig semennyire nem akartam, hogyha valaki felmegy a Facebook-oldalamra, láthatja, nincs tabu, amiért kapok is elég sok támadást. Eleinte még a mentális betegségemért is, hiszen magamból semmit nem titkolok, nem látom szükségét, elég vastag már rajtam a bőr. Amit magamból védek, az csupán az, amivel másoknak árthatnék, legyenek azok munkatársak vagy a család. Így, miközben nagyon sokat kiadok magamból, az emberi kapcsolataimról szinte semmit nem árulok el.

Sokan csináltak abból karriert, hogy elmondták, milyen bántalmazó anyjuk vagy apjuk volt, milyen családi traumák érték őket. Ez az ő szívük joga. Nekem már az is morális dilemma volt, mennyit árulhatok el a családomról, mikor legelső novellámat a nagymamámról megírtam, aki valószínűleg szintén szorongással és depresszióval küzdött. Végül azt éreztem, inkább csak örülne, hogy hozzá hasonlítom magamat. A szüleim szerencsére még élnek, és úgy gondolom, nincs jogom, hogy rajtam keresztül vagy akárcsak a rám gyakorolt hatásukon keresztül kitegyem őket közszemlére. Így – épp, hogy a családom védjem – magamat is kicsit fikcionáltam. Az írónő főhős sok reakciója, gondolata nem én vagyok. Kissé tudathasadásos állapotba is kerültem írás közben.

Nem veszélyes a valóságot keverni a fikcióval, hiszen így esetleg azt is önre vetítik, ami meg sem történt?

Ettől épp a szüleim féltettek. És egyébként volt mitől. Ismerősök jöttek, hogy akkor tényleg dugtam valami íróval egy kocsmában? Nem, egy haverommal azonban valóban megtörtént – a bántalmazó történet, ami a fő szálat vezeti, viszont velem esett meg, bár nem pont így. Anyukámat is felhívta két ismerőse azzal, hogy nem is tudta, Gyuri (az édesapám) volt alkoholista. Nem volt az.

Eddig novellákat, úgynevezett szociomorzsákat írt, most jelentkezett először regénnyel. Mert saját történet nem fér bele egy novellába?

Nem akartam soha regényt írni, ám ez is éppúgy bekattant, mint a téma. A betegségemről szerettem volna írni, mert hiányoltam egy olyan történetet, amiben a mentális betegség nem egy szörnyű tragédia hozományaként van bemutatva (persze ott Az üvegbúra és a Prozac-ország, amik kivételek, említem is őket a könyvben). Nagyon sokaknak ugyanis, akik ilyen típusú mentális gonddal küzdenek, egyik fő terhük, hogy lelkiismeret-furdalásuk van: bezzeg mások mennyivel rosszabb helyzetben vannak, mennyivel nagyobb traumákat éltek át, mégis ők pánikbetegek, agorafóbiások és így tovább. Pedig van, hogy nem történik semmi olyan, amire rá lehet húzni a betegség okát, hanem az csak szép csendesen kialakul. Mert hozhatja valaki például génjeiben is a betegséget, és nem kell hozzá egy nagy robbanás. Mint a béka, ha hideg vízben kezdik melegíteni, észre sem veszi, amikor már forr a víz és végül megfő. Én hiszek a halmozódásokban, amit generációról generációra viszünk magunkkal. Ugyanakkor a tinikori problémák és útkeresések is benne vannak, így nemcsak azokat az embereket foghatja meg, akik ezzel a betegséggel küzdenek.

Ön végül is milyen mentális betegséggel küzd?

A hivatalos diagnózis szerint generalizált szorongásom van kevert depressziózavarral. A pánik azért nincs külön feltüntetve, mert az a szorongáson belül van, éppúgy, mint a kényszerbetegség. Egyszóval ezek átfedik egymást, de mindegyik egy szorongó állapotból adódik.

Nem bánja, nem dehonesztáló, hogy akár a Facebookon a „bjúti” oldalát, akár a cikkeit, a könyveit nézzük, a neve összeforrt a mentális betegséggel?

A depis hölgy, fogalmazott egy orvos egy kommentben, mert Shakira kapcsán leírtam, hogy a pánikroham nem egyenlő a hisztivel. Az ember azt gondolná, hogy 2022-ben már nem itt tartunk. De, sajnos nagyon sokszor igen. Persze egy olyan országban, ahol a mentális egészség nem fontos, hiszen a kormány szerint ahhoz elég a hazaszeretet és mások gyűlölete, nem is lehet csodálni. Ezért abszolút nem zavar, ha ezzel azonosítanak, mert sokan írnak nekem olyanok, akik még párjuknak, családjuknak sem merik elmondani, miken mennek keresztül vagy miket gondolnak, annyira cikinek érzik. Én meg egy felületet biztosítok, ahol kiírhatják magukból mindezt és megértést kapnak. Amíg pedig ez így van, addig felőlem azzal azonosítanak, amivel csak akarnak. Voltam én már hülye kurva libsi is. Annyi címkét aggatunk naponta egymásra, ezután, hogy én milyen címkét kapok egy ismeretlentől, nemigen érdekel.

Ott vannak a prekoncepciók is… Miért nem kapálsz, akkor nem érnél rá szorongani? Vagy: néznéd, milyen az igazi nyomor és tragédia!

Nagyon veszélyesek ezek a vélemények, mert sok beteg azt gondolja, igen, igaza van, fogja magát és kárt tesz magában. Mert bár igaz, hogy a fizikai aktivitás, akár az említett kapálás lehet fegyver a betegség ellen, ám nem mindenkinél működik. Nincs két egyforma ember, nincs két egyforma depressziós. Ezért nem szerencsés ilyet mondani. És ezért is akartam ezt a könyvet megírni. Az is hazugság, hogy amíg őseink kapáltak, nem volt depresszió – rengeteg volt az öngyilkos és rengeteg volt az alkoholista. Régen is volt, csak nem volt neve.

A még nagyobb baj pedig eltereli ugyan az ember figyelmét és ideiglenesen kihúzza a veremből, ám mindez utólag duplán csap vissza. Itt van a saját mostani példám: apukám infarktust kapott, mi történik? – funkcionálok, intézem, megyek, csinálom, nem esek össze, nem pánikolok, tartom magam. Miért? Mert hajt az adrenalin, mint állat. Csak hát, amibe nem gondol bele senki, amikor ez valamilyen módon rendeződik, többszörösen kapod vissza a pillanatnyilag elnyomott félelmet. Arról nem beszélve, hogy már most is szívom egymás után a cigiket és nem tudok rendesen enni.

Mi, laikusok hogyan tudunk ezeknek a betegséggel küzdőknek segíteni?

Aki nem szakember, csak úgy, hogy meghallgatja az illetőt, hadd ventilálhasson, hadd mondja. És ne mondjuk neki, de hát nézd a szép oldalt is! Látja, tudja, érti, nem retardált, csupán nem úgy működik az agya, mint a többségnek. Mindamellett fontos, hogy megpróbáljuk afelé terelni, keressen fel egy szakembert. Ha nincs rá pénze, még egy pszichiátriai gondozó is jobb a semminél egy súlyos állapotban lévőnek.

A másik, amivel összeforrt a neve, a társadalmi felelősségvállalás – cikkekben, íróként is perifériára került emberekről szól meg a tabukról. Regénybeli írónője mondja, mennyire rossz, hogy nincs kurázsi senkiben és hiányzik a forradalmi hév, ezért kell egy ilyen hőst kitalálnia.

Mindenki pufog csak a rendszer és a kormány ellen, és nagyon sokszor az is zárt ajtók mögött történik. Nyilvánvaló, sokan féltik a munkahelyüket, vagy félnek, hogy emiatt nem kapnak például ösztöndíjat. Én könnyen megtehetem, hogy ugrálok, mert még nincs gyerekem, nincs hitelem. Ám amíg megtehetem, addig meg is teszem. Mindemellett vannak felesleges félelmek is – akkor is félünk, amikor nem kéne, amikor benyelni valamit ezerszer károsabb. Ez az általános rettegés és félelem a nagyobbtól benne van az emberekben. Pedig a tüntetéseken a beszédekkel nem fogunk sokra menni, sajnos ez már az a pont, hogy amíg nem lesz kint több százezer ember, amelyik nem tágít, nem lesz eredmény. Embertömegekre van szükség, és nem egy utcabálon.

Regényében szerepel egy lelki abúzus, amivel kapcsolatban előkerül a #metoo is, és látjuk, lehet kétfenekű dolog. Hiszen itt épp az elkövető vádolja meg a nyilvánosság előtt zaklatással áldozatát.

Ez egy kényes téma, mert tényleg két oldala van, és vissza lehet élni vele. Nekem is volt már dolgom szociopatával, ennek ellenére nem gondoltam a #metoo-ra, amikor ezt a sztorit beleírtam, de valóban mutatja, milyen sokat árthat az áldozatoknak, hogy egy ilyen komoly, traumát okozó dolgot fegyverként használ valaki. Ráadásul nehezíti, hogy ez az a bűncselekmény, amit az áldozat sokszor nem tud bizonyítani. Ez egy borzasztóan nehéz ügy, és túl sokan szólaltak meg a témában, amivel hígították ezt a problémát, és elvitték egy olyan irányba, amibe nem kellett volna. Akár azzal, hogy bagatellizáltak, akár azzal, hogy hazudtak, vagy csak simán okoskodtak. Ha meg könyvet akar írni valaki a bántalmazásról, el is kell tudnia távolodni saját történetétől, mert amikor benne van, nem látja át az egészet. Nem véletlen, ez volt az első könyvem, aminél előolvasókat kértem fel.

A krimiszál is megjelenik a regényben, amiről azt mondta, fontos, hogy a halál ott lebegjen mindegyik munkájában. Ez a latin kultúrából jön, amiben nevelkedett hatéves korától, és ami másképp viszonyul a halálhoz?

– Bár Venezuelában, majd Mexikóban is éltem, a nyomozás mégsem ebből és a halálból jön, hanem az itthon töltött gyerekkori boldogságból. Nyaranta ugyanis hazajöttem imádott nagymamámhoz, akiről az első novellám is szól, és vele Columbót, Poirot-t, Derricket néztem VHS-kazettákon. Így szerettem meg nagyon korán az olvasást is Agatha Christie révén. Egyébként a mai napig erre a két sorozatra alszom el, Szabó Gyula hangja engem kifejezetten megnyugtat. A krimiket pedig imádom.

A kötetben – regény ide vagy oda – van négy önálló novella, sőt, maguk a fejezetek is kisebb etűdök. Alapvetően marad hát novellista?

Ennél hosszabban valószínűleg nem tudok egy helyzetet leírni. Szeretek tömören, röviden fogalmazni. Olvasóként is ezt szeretem. Szeretem, ha zajlik az élet és sűrűn történnek a dolgok, pörögnek az események. Úgy tűnik hát, maradok novellista, ha egyáltalán fogok még bármit is írni. Mert az írásra nem szabad rágörcsölni, el kell tudni engedni, különben csak izzadságszag lesz. Őszintén mondom: nem zavarna, ha nem írnék többet. Bár meglepne, mert akiből pár évente előtör egy új kötet, abból valószínűleg fog is még.