;

Budapest;Fidel Castro;Harvard Egyetem;

- Bruria Zsuzsa: Hogyan nem sikerült Castrónak elrabolnia?

Azt hiszem, a 7 fő bűn mindegyikét elkövettem legalább egyszer életemben (bujaság, kevélység, fösvénység, irigység, mohóság, harag, restség, azaz lustaság), vagy legalábbis megmártottam a kisujjamat bennük, kivéve, hogy az elsőt egyáltalán nem tartom bűnnek, sőt. A bujálkodás nálam egyenesen istenbizonyítéknak számít. Szögezzük le, hogy a legfelsőbb gyönyörhöz vezető út bujálkodással van kipárnázva, mely kilő minket a Jóisten kitárt fényességes karjaiba, melyekben megpihenve a maga teljességében és élességében átláthatjuk, hogy a bujálkodáson kívül semminek sincs igazán értelme e földön. Ezért esett rosszul, hogy Zaila Avant-garde-dal szemben az irigykedés kicsinyes és értelmetlen bűnébe estem, és nem voltam képes lemondani róla, ehelyett inkább az önsajnálattól elgyötörten hosszasan fetrengtem benne. Nem azért irigykedtem rá, mert akkora rozsdamentes acél fogszabályozója volt, ami szinte bele se fért a szájába, és nem is azért, mert vastag hajpánttal takarta el kamaszkori pattanásokkal sűrűn fedett homlokát, és még csak azért se irigykedtem rá, mert három külön labdapattogtatási kategóriában állított már fel Guinness-rekordot 12 éves korában (a legtöbb labdával, leghosszabban pattogtatott a világon), azért se irigykedtem rá, mert rendkívül magas és törékeny cérnahangon beszélt, és az ember aggódhatott, hogy hangszálai egyszer csak elpattannak, mint az üveg, amikor valaki megüti és hosszan kitartja a magas C fölött az E-t. Igazából azért se irigykedtem rá, mert megnyerte az éves betűzési versenyt, méghozzá első fekete kislányként Amerika betűzési versenyeinek történetében, ugyanis én ennek a versenynek a közelébe se kerülhettem volna 14 éves koromban még fehéren se, tehát értelmetlen lenne kiömlött tej fölött sírnom, mikor ráadásul nem is én öntöttem ki azt a tejet. Ugyancsak hidegen hagyott, hogy Zaila kijelentette, hogy a Harvardra fog járni és játszani fog Amerika nemzeti kosárlabdacsapatában. Részben, mert 15 évesen, mikor egy meccs közepén lazán felnyúltam egy felém süvítő labdáért, az szépen kiakasztotta a vállamat, és ettől kezdve lőttek a kosárlabda-aspirációimnak, másrészt, mert egyszerűen elfogadtam, hogy hangya anyukám valamiért a Kárpátok völgyében hozott a világra, ahonnan nem reális belőni a Harvard egyetemet, hacsak nem vagyok alapból mondjuk egy matekzseni, ami nem voltam, bár a kihívás megvolt.

Azért viszont már joggal irigykedtem Zaila Avant-garde-ra, hogy két éven keresztül naponta 13 000 szót tanulmányozott át, mert eldöntötte, hogy megnyeri a betűzőversenyt. Hogy lehet naponta ennyi szót áttanulmányozni két éven át? És hogy lehet egyszerre hat labdát pattogtatni, dobálni és elkapni és közben kibetűzni a „Machiavellian” szót? Biztos vagyok benne, hogy Zaila nem szerette jobban a szavakat nálam, mégis sikerült birtokba vennie a végtelen számúnak tűnő, alapból kibetűzhetetlen, szeszélyes és kiszámíthatatlan angol szavakat és úrnőjükké válni. Nah, ezt elkeserítőnek találtam. Ezzel a teljesítménnyel, ha akarnék, se tudnék versenyezni, márpedig akartam volna, de ez a vonat már elment vagy fél évszázada, mielőtt még észrevehettem volna, hogy létezik. Amikor kiderült, hogy nyert, Zai­la Avant-garde úgy ugrabugrándozott örömében a színpadon, olyan könnyedén és felhőtlenül, mint egy újszülött bakkecske és egy lepke kereszteződése, és igen, ezért is evett a sárga irigység. És még valami fáj, de az nagyon. Van ez a Bill Murray nevű színész, a világ legflegmább, legpofátlanabb komikus színésze, akit imádok és meg tudnám fojtani. És Zaila Avant-garde-nak még őt is sikerült elcsakliznia tőlem úgy egymilliárd néző előtt a színpadon, mert mikor bemondták neki a megfejtendő szót, „murraya”, akkor lazán megkérdezte a bírót, hogy a szó tartalmazza-e egy komikus színész nevét. A közönség pedig hörgött és visított a gyönyörtől, hogy ennek a 14 éves fekete kislánynak ilyen spontán és félkézből vannak tartalékon ekkora poénjai.

A bíró mosolyogva nézett a papírjaiba, és azt felelte: „hát itt nem látom ezt az információt”. Szóval féltékeny is voltam Zai­lára, ami ugyan nincs a 7 fő bűn között, de többé-kevésbé lefedi az irigységet. Egyébként a „murraya” szó semmi különleges jelentéssel nem bír, egy trópusi fehér virág neve, magyarul narancsjázmin, amit magyarul nem egy nagy dolog kibetűzni, mert a magyar nyelv ebben tényleg lealázza az angolt, ugyanis fonetikus, mindent úgy írunk, ahogy mondunk, és ehhez a megállapításomhoz még a nyelvemet is kiöltöttem. Blőőő. De ez sem segített kiheverni sértettségem, hogy Zaila mindennek tetejében lenyúlta tőlem Bill Murrayt, aki a Groundhog Dayben megrekedt a befagyott időben, és addig nem folytathatta útját a természetes romlás állapotában a halandóság útján, míg meg nem tanult tökéletesen dzsesszzongorázni, a teljes francia költészet összes versét kívülről A-tól Z-ig, az öngyilkosság összes létező és lehetséges módját ki nem próbálta és túl nem élte, a földtörténet minden egyes emberének életét ki nem ismerte, és végtelenszer meg nem mentett egy fáról leeső kisfiút a gerinctöréstől. Mindezt én is meg szerettem volna valósítani, de Zaila poénja után ez már lehetetlenség volt, napi, menekülő fantáziálásaim kipukkadtak, visszavonhatatlanul lebuktam magam előtt is. Vége az álmodozó trippeléseknek a képtelenségek világába. Bill Murray végleg az övé volt, és ehhez most már az egész világ tanúskodott. De miért is beszélünk ennyit Zailáról? Hát azért, mert a hatalmas szuterén tanulószobájában, ahol komputerek sora között labdázik naphosszat és őssejtelméletein gondolkozik, a falon megláttam egy hatalmas Che Guevara-plakátot, és eltátottam a szám. Vajon mit jelent Che Guevara Zailának, fél évszázaddal a hippik és forradalmárok kora után? Che az én generációm poszterfiúja volt, aki megunta a szocializmus békés építését, mert fényesebb és kalandosabb küldetésre vágyott, vagy csak simán összeveszett Castróval egy nőn, fogalmunk sincs, és inkább elment megöletni magát a bolíviai őserdőben mint világfelszabadító forradalmár. Szemben Zailával, nekem gyerekkoromban Van Gogh volt a poszterfiúm. De mégis, mi a közös bennük? Ő a saját fülét vágta le, míg Chenek a fejét vágták le, állítólag a CIA kérésére, hogy be tudják azonosítani. És itt végre-valahára becsatlakozhatunk sikertelen elrablásom történetébe. 15 éves voltam, mint most Zaila, mikor az Easy Rider című film főszereplő motoros fiúit szétlőtték a bunkó vörösnyakúak valahol lent, Louisiana állam egyik országútján, csak mert nem tetszett nekik a hosszú hajuk és a Harley-Davidson motorjuk, ja, és hogy száguldás közben bemutatták a középső ujjukat. Érthető módon, ezek után elég feldúltan hagytam el a Filmintézet épületét a Stefánia úton. A túloldalon kis csoportosulásra lettem figyelmes a tiszti kaszinó kertje előtt. Átvágtam és megtudtam, hogy Fidel Castro nemsokára el fogja hagyni az épületet és rá várnak. Castro őszintén nem érdekelt, nem volt se romantikus, se szépfiú, mint Che, de maradtam, mert dolgozott bennem a kíváncsiság, hátha akaratlanul ragadt rá valami Che Guevara felszabadító szellemiségéből, amelybe így most talán futólag, testközelből belekóstolhatok. A kíváncsiság vezérelt, magyarul a mohóság és falánkság bűnébe estem, és tisztában voltam vele, hogy roppant múlandó hamvasságommal élve most pár másodpercre magamra vonhatom a figyelmet. Miniszoknya volt rajtam és egy testhez simuló színes mintás selyem­ing, bronzvörös hatalmas hajzuhatagommal lépes mézként csillogtam a fényben. És ekkor Fidel kilépett a tiszti kaszinó kertjéből, és azonnal leesett, hogy ennek az embernek semmi, de semmi köze Che Guevarához, aki a lelkünkben élt. Castro vén volt és ráncos, és elkezdett keményen jattolni a félkörben állókkal, én meg szerettem volna elrohanni, de már elkéstem. Fidel Castro hatalmas, büdös, szivarszagú szakállába temette arcom és puszilgatott jobbról és balról, közben erősen szorította a derekam és nem engedett, sőt elkezdett vonszolni magával, isten tudja, hova és mi célból. Próbáltam kibontakozni, ellökni, de sokkal nagyobb volt nálam. Már nemcsak ő fogdosott, hanem spanyol és magyar ajkú titkosszolgálatok emberei dulakodtak fölöttem, kinek a jussa vagyok. Aztán hirtelen mindennek vége lett, a karok és kezek elengedtek. Castrót elterelték a Polski Fiat dzsipje felé. Mikor végre újra tudtam lélegezni, felpillantottam és láttam, hogy még egy utolsót visszanézett és visszataszítóan csücsörített. Megszégyenülten álltam. És bizonyos értelemben fél évszázaddal később még most is állok. Zaila Avant-garde-dal ilyen soha nem fordulhat elő. Ő nem váltja aprópénzre hamvas szépségét, ami nincs neki. Amit ő megálmodik, azt megvalósítja. Che Guevara aurájában pattogtat, közben fejben oszt és szoroz ötjegyű számokat, rákgyógyítási módszereket dolgoz ki, fontolgatja az amerikai űrprogramhoz való csatlakozását, hogy génmanipulációval tegye ellenállóvá az embert az űrsugárzással szemben, és mindeközben megcáfolhatatlan tervekről meditál, például, hogy hogyan lehet megállítani az emberiség okozta, elkerülhetetlennek látszó világvégét.

Columbo-portré van a hűtőszekrényén, nagymamája bojlere a konyhájában, saját festményei a szobában, mentális betegség a puttonyában. És rendületlenül ír – inverz influenszerként a filterezett világ igen szórakoztató görbetükrét adja, újságíróként a tabusítás ellen küzd, íróként szociomorzsákat tálal elénk. A képmutatás elleni harc fekete öves mestere, ahogy egy kollégája fogalmaz. És olyan energikus, hogy meg nem mondaná róla az ember, micsoda betegséggel küzd és vívja napról napra a maga csatáit. Herczeg Szonjával beszélgettünk új, Szeretlek, mégsem szeretlek című kötete apropóján.