Hogy az autonóm, art, szerzői vagy nevezzük isten tudja, minek filmművészet perifériára szorul az egyre nagyobb erőforrásokat igénylő filmiparban, normális, érthető jelenség. Rendben, az ínyencek gyűljenek össze húsz fős „mozitermekben”, klubokban, entellektüelre koptatott kocsmákban, meg mindenféle kis fesztiválokon, és nézzék a magukét. Jobb, ha elfelejtik azokat az időszakokat, amikor még a filmművészet nagykorúságáról lehetett beszélni, lelkendezni, hogy kitör a szórakoztatóiparból és az úgynevezett kultúra részévé válik, amelynek igenis lehet széles társadalmi hatása. Nem lett, ismét győzött a valóban széles társadalmi igényeket kielégítő piac és tömegtermelés. Amely mára sikeresen kommercializálta a filmművészetet is. Ki tudott alakítani olyan trendeket, amelyek megelégedéssel töltik el a műveltségével, jó ízlésével még kacérkodni szándékozó polgárt.
Ennek a kommercializálásnak egyik fontos mozzanata, hogy sikerült elfogadtatni a szellemi közeggel, a kritikával és magukkal az alkotókkal is, hogy a film igazi táplálóereje nem a rejtélyes külső és lelki valóság, hanem önmaga mitológiája. Amely nem más, mint a kommersz műfajok mesevilága. Ott a varázslat. A westernekben, a krimiben, horrorban, noirban, könnyeztető melodrámában. Lehet bárhogy csűrni-csavarni, de ebből lehet igazán építkezni. Nem Antonioniból, Bergmanból, Tarkovszkijból, Jancsóból, Tarrból, hanem mindenekelőtt Hitchcockból. És fölösleges beemelni a művek szövetébe filozófiai, ideológiai áramlatokat, reflektív szépirodalmat. Mert ezekben a sikermítoszokban rejlenek az ősi emberi problémák, archetípusok, lelki és spirituális mélységek, maga a lét.
A sorozatipar is rájött, hogy nem árt ebben az irányban is erőfeszítéseket tennie, bevonzania egy polgári réteget, amely csak a művészet pecsétjével ellátott terméket fogyaszt. Születnek is az igényes, elgondolkodtató produkciók, igaz, többnyire trendi, könnyen befogadható filmnyelven, általában érződik rajtuk piac és művészet kompromisszumos összehangolása. Ebben a rovatban is foglalkoztunk már nem eggyel. Most azonban az HBO Maxon színre lépett egy sorozat, amelynek megtekintését és kedvelését bátran vállalhatják az art-filmek barátai és sznob hívei. Úgy tűnik, a kritika keblére ölelte, és utat fog találni célközönségéhez.
Senkit sem beszélnék le a nyolcrészes Irma Vep fogyasztásáról. Hangulatosan pergő, cizelláltra érlelt alkotás, varázslatos nemzetközi színészgárdával, amelynek élén a címszerepet játszó Alicia Vikander tündököl, de Vincent Macaigne és Lars Eidinger is pazarul nyomja a maga vezérszólamát. Csupán nem árt látni, hogy iskolapéldája a filmművészet kommercializálásának. Műfaji némafilm-mítoszra épül, Louis Feuillade 1915-16-ban készült, tíz epizódból álló, misztikus bűnügyi sorozatára, a Vámpírokra (Les Vampires). Ennek kultikussá vált női főhőse a feszes macskajelmezben bűnösködő Irma Vep (neve a 'vampire' betűiből áll össze). A mostani sorozat egyik meghatározó művészi védjegye, hogy ebből a magból körmönfont, többszintű metafilmet kreál. Rendezője, Olivier Assayas 1996-ban ugyanis már csinált egy kis költségvetésű, független szellemiségű Irma Vep filmet, amely a némafilmes sorozat remake-jének forgatásán játszódik. A 2022-es sorozatváltozat tekinthető akár a korábbi próbálkozás remake-jének. Az alapkarakterek azonosak, több motívum is ismétlődik. Van tehát egy némafilm, amelyről remake-t készítenek egy filmben és egy sorozatban, amelyek között szintén remake-viszony van. Ez egy olyan több ízrétegű torta, amelyet rétegenként, ízkombinációkban, átlósan és teljes vertikumban is lehet fogyasztani, valamelyik csak finom lesz. Egészében egyik változat sem okoz csalódást, csak közben már nem tudni, milyen sütit is eszünk. De éppen ettől érezhetik az art-filmek kedvelői, hogy értékes nyalánksághoz jutottak. Assayas szerkezete számos műélvezeti és értelmezési irányba mozdul, de egyiken se megy végig. Megpendül a mai üzleti szellemű mozgóképipar kritikája, a rendszerébe tagozódás keserű öniróniája, a filmkészítés misztériuma, a kultikus sikerek immár száznál is több évet összekapcsoló mitológiája. A szerepbe való átlényegülés kalandja, a művészi őrlődés kábítóan édes depressziója, a profi szemlélet szánalmas önhittsége, a munka során kialakuló kapcsolatok rezonálása a magánéletből hozott érzelmi világgal. Semerre tartóan, többnyire intellektualizált és attraktívan látványtervezett közhelyek szintjén. A piaci filmművészet fülbemászó muzsikája. Pöffeszkedő és szégyenkező, szolgai és büszke, igaz tekintetűen hazug. Varázslatos és érdektelen. Az egészet érzékletesen sűríti a sorozat talán egyetlen mesterkéletlen motívuma. A rendező többször is felkeresi pszichológusát, hogy magában teremtsen rendet. A szép vonásait ráncok között is még őrző, idősödő hölgy segítőkészen hallgatja gyötrelmeit, amelyeket egy kivételesnek érzett lélek egzaltságával ad elő. A nő élvezi a produkciót – egy ülésnyi ideig. Kedves, tapasztalt tekintete félmosolyog: Jó figura vagy, de ezerszer hallottam már ilyesmit.
