A kapitalizmus a képzelőerőnket is gyarmatosítja, ezért is nehéz rá alternatívát találnunk, de már nincs sok időnk, míg mindenünkből kizsákmányolnak

A kapitalizmus végső válsága elkerülhetetlen, jön majd a szocializmus és a kommunizmus – mondtuk volna valamikor. A végzetes kapitalista válság még nem jött el, a szocializmus viszont igen, és összeomlott, sikeresen diszkreditálva a kommunista eszméket. Ma más fogalmakkal kell felvázolni az antikapitalista elképzeléseket. Civil társadalomról, nonprofit szektorról, szociális, szolidáris gazdaságról, közösségi, társadalmi vállalkozásokról beszélünk. Milyen alternatív fejlődési irányt jelez mindez? Milyen gazdasági formációk jelenthetnek felé reális kiindulópontot? Erről faggattuk a téma két szakértőjét és egyben a hozzá kapcsolódó értékek képviselőjét, Gagyi Ágnes szociológust, a Szolidáris Gazdaság Központ tagját, és Mihály Melinda közgazdászt, a Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont kutatóját.

– Írásaik alapján nem kedvelik a kapitalizmust. Miért?

Gagyi Ágnes: – Egy olyan rendszer, amely alapvetően csak olyan beavatkozásokat enged meg, amik profitot hoznak. Ahhoz, hogy lelassítsuk a klímaváltozás élővilágot és emberiséget fenyegető folyamatát, olyan nagy méretű beavatkozásokra van szükség, amik jellemzően nem profitábilisak. Az energiarendszer átalakításában annyi történt az elmúlt húsz évben, hogy magánberuházásokra kezdtek adni állami támogatásokat. Látjuk, hogy ez semmire sem elég.

Mihály Melinda: – A kapitalizmus válságban van, amit jól jelez az élelmiszer- és energiaárak emelkedése. Egyre nehezebb a rendszer fenntartása. Ami egyben lehetőséget teremt arra, hogy a gazdaságot alternatív módon át tudjuk alakítani.

– Mi utal arra, hogy nehezebb a rendszer fenntartása?

M. M: – Elég egy pillantást vetni az élelmezési rendszerünkre, amely hosszú ellátási láncokra, ipari mezőgazdaságra épül. Az ipari forradalom után ez tette lehetővé, hogy az élelmiszer viszonylag alacsony áron elérhető legyen a világ egyre növekvő számú munkássága számára. Viszont ez a rendszer felemészti a saját feltételeit. Az ipari mezőgazdaság függ az olcsó üzemanyagáraktól, a műtrágyáktól, amelyek ára egyre inkább emelkedik. És nincsenek más technológiai megoldások a jelenlegi élelmiszerrendszer fenntartására.

Gagyi Ágnes: – Egy globális gazdasági ciklus válságfázisában vagyunk, amit a klímaváltozás hatásai tovább súlyosbítanak. Az eddig bevált típusú befektetések nem profitábilisak, a cégek egyre nehezebben tudják egyszerre növelni az eladásaikat és leszorítani a munkabéreket. Kétségbeesett kapálózást látunk a rendszerben, hogy vásároljunk többet, és közben olcsóbb is legyen a munka.

– De hát a fogyasztási szokásaink azért valahol mégiscsak a mi igényeinkre épülnek. Nem mi vágyunk minél okosabb telefonra, autóra, kólára?

G. Á.: – Dolgoztam piackutatóként, tudom, hogy működik ez. Az ember odamegy különböző célcsoportokba tartozó családokhoz, elbeszélget velük, milyen problémákat kell megoldaniuk, merre próbálnak továbblépni. Majd mindezt a marketingescsoport belevarrja az adott termékbe. Így aztán valóban elmondhatjuk, hogy az ember identitása valamilyen autóhoz, sörhöz kötődik. De ez nem szükségszerű.

Mihály Melinda: – A folyamatot a növekedésközpontúság uralja.

A cégek olyan termékekben tárgyiasítanak emberi szükségleteket, amelyekből minél többet lehet eladni. A nemnövekedő gazdaság szakirodalmában jelent meg a „képzelőerő gyarmatosítása” kifejezés. Amikor elhitetik az emberekkel, hogy valamilyen termék nélkül nem tudnak kényelmesen élni. Hiányérzetet generálnak bennünk, amelyet sokszor belső igényként élünk meg.

– Valóban ennyire manipulatív és emberidegen lenne a növekedésre épülő piaci mechanizmus? Nem inkább a gazdasági elnyomás, a kizsákmányolás, a társadalmi egyenlőtlenség miatt utasítjuk el a kapitalizmust?

G. Á.: – Kétségtelen, hogy a piac nem azonos a kapitalizmussal. Piac létezett a korábbi világrendszerekben, és az államszocializmusban is. A kapitalizmus igazi meghatározója a tömeges bérmunka, mikor a társadalom döntő többsége csak úgy tud megélni, ha eladja a munkaerejét a magántulajdonban lévő termelőeszközök és a befektethető tőke birtokosainak.

M. M.: – A növekvő egyenlőtlenség mellett, amely a centrum-periféria viszonyban is megmutatkozik, a természet, a Föld kizsákmányolása szintén antikapitalizmusra motiválja az embert. Fölmerül benne a kérdés, hogyan lehet olyan gazdasági rendben létezni, ahol a szükségleteink kielégítéséhez nem kell, hogy valaki egy távoli országban olcsón adja el a munkáját. És amelyben nem kell kivágni az erdőket, erőforrásként felhasználni a természetet.

– Hogyan tekintsünk a szociális gazdasági formákra, amelyeket önök is támogatnak? Emberibbé teszik csupán az életünket, vagy új társadalom felé mutatnak?

M. M.: – A szociális és szolidáris gazdaság átfogó kifejezés. Lényege az alulról építkező, nem profitorientált gazdasági tevékenység. Ide tartoznak a társadalmi és közösségi vállalkozások, valamint a szolidáris gazdasági mozgalmak. Reformer szerepük mellett nem minden típus célja, hogy alternatív gazdasági rendszert alakítson ki. Ezt az irányt a szolidáris gazdaság fogalmához köthetjük, amely kitörési pontokat keres az ember és természet kizsákmányolásából. Ez kutatási és egyben mozgalmi keret is, amely az 1990-es évek globalizációkritikus mozgalmából nőtte ki magát.

G. Á.: – Leginkább a szövetkezetek ismertek az ide sorolható formációk közül. Régi mozgalomról van szó, amely rendre válságok idején erősödik fel. A szolidáris gazdasági törekvések legutóbbi, nálunk is ismertebb hulláma 2015 és 2019 között volt, amikor a 2011-es mozgalmak elkezdtek belépni a politikai színtérre. Ebből nőtt ki Jeremy Corbyn és Bernie Sanders kampánya, és több hasonló irányú törekvés Spanyolországban, Portugáliában, Görögországban. Corbyn modelljében szerepelt tulajdonátalakítás is.

– A szövetkezetek mellett milyen alakzatok illeszkedhetnek még a szolidáris gazdaság fogalmába?

M. M.: – A legkülönfélébb civil szerveződések, egyesületek, alapítványok, de akár kft.-k vagy bt.-k is, ha közösségi vállalkozás formájában működnek, és van valamilyen profiton felüli társadalmi, környezetvédelmi céljuk. Sőt, ide sorolhatjuk a szakszervezeteket is. Úgyhogy széles palettából lehet építkezni.

– Az állam és a tőke nem használhatja arra ezt a szférát, hogy rábízza a szociális válságkezelést és a kevéssé finanszírozni kívánt közfeladatok egy részét?

G. Á.: – Valóban ez az a tér, amelyet a rendszer hajlandó megnyitni ezen szerveződések előtt. Főleg válságban kedveli az önellátó formációkat: Oldjátok meg magatok! Majd a kilábalás után a piac általában felszívja a közösségi cégeket. De azért akadnak olyan helyek, ahol baloldali politikai erők, szövetkezetek, szakszervezetek tudatosan építik szövetségüket, így a gazdaságba beépült szolidáris szervezetek fenn tudnak maradni, és amikor balos kormány van, egy-egy előnyös szabályozással előbbre léphetnek, tovább erősödhetnek. Erre példa az indiai Kerala állam 1960-as évek óta épülő szövetkezeti rendszere, amely ma már több százezer egységet számlál. De említhetjük a nagy múltú, észak-olaszországi Legacoop szövetséget is. Szintén gyakran idézett példa az uruguayi FUCVAM lakásszövetkezet Uruguayban. Szakszervezetek kezdték el építeni a ’70-es években, mára több mint 500 lakásszövetkezet a tagja, és erős mozgalmi szereppel is bír. A lényeg, hogy elszigetelt szövetkezetek önmagukban nem változtatnak semmit a viszonyokon, de ha több szereplővel együtt gazdasági erővé tudnak összekapcsolódni, az politikai erőt is ad biztosabb pozíció, kedvezőbb szabályozás eléréséhez.

– A szociális, szolidáris gazdasági alakzatok mennyire alakítják a tagok fogyasztási szokásait, világnézetét?

G. Á.: – Automatikusan sehogy. Vannak jobboldali szellemiségű szövetkezetek is. A magyarországi Hangya szintén az volt a szociális vívmányai ellenére. Önmagában egy szövetkezet csak gazdasági forma. Az, hogy mennyire teremt teret egy másik fajta értékkörforgásra, nem is csak ideológiai kérdés ráadásul. A külső kapcsolódás révén a szövetkezet mint gazdasági egység alkalmazkodik a környezet viszonyaihoz. Ez hasonló a szocializmus példájához: a politikai ellentétek ellenére a külső világgazdasági nyomások határozták meg a teljes belső működést: be kellett állni a technológiai versenybe, hogy a külkereskedelemben ne maradjunk le. Ez lecsapódott a gazdaság belső szerkezetében, és máris ott vagyunk az erőltetett iparosításnál, a város-vidék hierarchiánál, majd az eladósodásnál. Ahogy egy szövetkezet a rendszer standard gazdasági formációihoz alkalmazkodik, magára marad, beszűkül a mozgástere, hatóereje. Ezért jut minden szövetkezetfejlesztési próbálkozás előbb-utóbb arra a konklúzióra, hogy szövetkezeti ökoszisztémát kell fejleszteni, saját bankkal.

– Hogyan tudná ez a szféra elősegíteni egy antikapitalista társadalmi-politikai átalakulást?

M. M: – Az a lényeges, hogy ezek a szerveződések megszólítsák a mindennapi embereket. Mintákat mutatva nekik, hogyan tudnának decentralizált energiához vagy minőségi élelemhez jutni elérhető áron, kialakítani élhetőbb lakhatási körülményeket, a nők nagyobb tehermentesítésével megszervezni a gyerekek, idősek gondozását. Ezen keresztül lehetne komolyabb bázist építeni, amely hosszabb távon jelentős, érdekérvényesítésre képes erővé izmosodhat.

G. Á.: – Hogyan lesz ma a szövetkezetekből vagy más szolidáris gazdasági formákból egy másik globális rendszer? Nem tudjuk. Valószínűleg nem lesz, mert itt élünk, egy olyan bolygón, ahol több mint száz éve van globális kapitalizmus, mindennél erősebb tulajdonkoncentrációval, a jelenlegi válsággal szemben a cselekvési időnk meg nagyon kevés. De annyi még van, hogy a közvetlen személyes túlélés kérdésén túl is megpróbálhassunk tenni valamit. Még működnek azok a nagy infrastruktúrák, amikben érdemes átalakulást elérni, mert azzal jelentősen hozzájárulunk az emberi élet esélyeihez. Ezt meg lehet fogni a reménytelenség oldaláról is, mondván, hogy nálunk nem megfelelő hozzá a szabályozás, kicsik a szerveződések, a szakszervezeteknek nincs elég ereje. Ez azonban szinte mindenütt ugyanígy van. Innen indulunk.

M. M.: – Mindamellett, hogy a mostani gazdasági-politikai rendszerünk teremtette kényszereket elismerjük, fontos a folyamatos cselekvés egy élhetőbb rendszer kiépítésének irányában. A pozitív jövőbe tekintés és a folyamatos cselekvés valóban fontos. Én is tagja vagyok egy civil szervezetnek, a Magyar Permakultúra Egyesületnek. Sokat jelent számomra, mert a permakultúra nemcsak a klímaváltozás hatásaira meg globális problémákra világít rá, és ökoszisztémákat kínál, hanem utat is mutat, hogy én egyénként, és egy közösség tagjaként itt és most mit tudok tenni annak érdekében, hogy jobb legyen a világ körülöttem. A civil szervezeteknél meg egyébként látok ma egy olyan törekvést, hogy próbálnak függetlenedni a pályázati pénzektől, és olyan gazdasági működést kialakítani, amely nagyobb önállóságot biztosít számukra.

– Látnak ma olyan pártot, amely ezeket az elképzeléseket támogatni tudná politikai szinten?

G. Á.: – Ellenzékben minden párt kedveli a társadalmi ügyeket. 2010-ben a Fidesz is rengeteg szociális üzenettel jutott kormányra. De hatalmi helyzetben már a létező globális gazdaság keretei közt kell menedzselniük az országot. Ezért elengedhetetlen, hogy a pártok mellett legyen szervezett társadalmi erő is, amikor ezeknek a témáknak a politikai felépítéséről van szó. Enélkül a jelenlegi ellenzéki pártok közül mindegyik a keblére ölelheti a szolidáris gazdaság szlogenjeit, mert ez most nem jelent semmit.