A telefonfülke oldalára celluxozott plakáton testes vörös macska hevert, az elveszett állat mégsem Garfieldra asszociált, bár méretes idomain látszott, hogy kedvenc hobbija neki is az evés és a lustálkodás lehet. Képzeletemben Gárdonyi tűzben fuldokló Micója jelent meg és Behemót A Mester és Margaritából, annál is inkább, mert az elcsatangolt állat tekintete kísértetiesen emlékeztetett az utóbbiéra. Fehér bundáját vörös lángnyelvek nyaldosták körbe, mintha csakugyan a pokol legmélyebb bugyraiból költözött volna a földre, noha ukrán gazdái a szétbombázott Mariupolból cipelték át tulajdon kezükben az azóta megbokrosodott állatot. A hangja is túlviláginak tetszett, valahányszor feltört testéből az a panaszos miákolás, a környék összes macskája rögvest menekülőre fogta, Kicun pedig kényelmesen elhelyezkedett a kőpárkányon, és ha nem is emberré, pillanatokra valóban szoborrá változott.
Két hete csatangolt a kertben, csak pillanatokra juhászodva meg, amíg mohón elfogyasztotta az elé pakolt száraz macskatápot, nem sejtettem, ki fia-borja lehet. Egy nap közértbe menet figyeltem fel a telefonfülke oldalára erősített falragaszra, melyen a kertemben somfordáló, ördögi teremtménnyel néztem farkasszemet. Fél óra múlva már négyen álltak a kertben, a háború borzalmai elől menekülő család, akik a helyi panzióban jutottak alkalmi menedékhez, és egy cingár, füstös képű fiú, aki tolmácsként szegődött az idegenek mellé.
– Kicun, Kicun, Kicun! – az idegen nő arca azonnal felderült, ahogy megpillantotta az elveszettnek hitt jószágot, akinek tekintetében még mindig az átélt szenvedés, a rakéták zaja, a földdel egyenlővé tett otthonok rémképe tükröződött, mintha nem is örülne, hogy gazdái rátaláltak. Kisvártatva a cipzáras sporttáska is előkerült, s bár hárman próbálták beletuszkolni a minden porcikájával tiltakozó állatot, karmait kieresztve, arcát eltorzítva fújt kenyéradóira, majd mielőtt együttes erővel sikerült volna rácipzárazniuk a táskát, egy hirtelen ugrással elszabadult, és a kerítés fagerendái közt átpréselve magát, elsomfordált a bokrok között.
Azóta háromszor jártak itt macskanézőben, ukrán macskaeledelt és házi készítésű, forró diós buktát hoztak, amiért gondját viselem a szökevénynek. Nyár végén indulnak tovább, majd akkor eljönnek érte – fordította a tolmács –, jó helyen van itt.
Bár néhanap közelharcba keveredik a többi állattal, többnyire ő az, aki végül megadja magát, noha termete elvileg másra predesztinálná. Nem véletlenül nem nevezték Napóleonnak vagy Nagy Sándornak, ereiben biztos nem a győztes hadvezérek életereje buzog. Ugyanakkor nyugodtnak is csak azokban a negyed-fél órás szünetekben tekinthető, amíg az alvással viaskodva a kővé dermedés boszorkányos praktikáját gyakorolja.
Csak az állat vérben égő szemeiben látom a lemondást, és ha nagy néha lábamhoz dörgölőzik, minduntalan feltör belőle az a panaszos nyávogás, mintha saját nyelvén akarná elmesélni nekem az átélt borzalmakat. Kétszer egymás után veszítette el az otthonát. Nincs nemzeti identitása, de kiválóan ért az emberek nyelvén, varázsütésre változik kezes báránnyá, ha valamit el akar érni, legyen az simogatás vagy étel.
Teltek-múltak a hónapok, lassan hozzászoktam a gondolathoz, hogy újabb taggal bővül a macskaarzenál, s a háborús borzalmakat átélt Behemót a négylábúak veteránjává avanzsál, lassan lehullnak az első megsárgult falevelek, lassan elmondhatom, nem tudom, mi okból szeretem, de kezdem megszeretni, már sáros fejét is félszegen oldalra dönti, ha meglát, hagyva, hogy etetés előtt megsimítsam bumfordi kobakját.
Miaúúú, miaúúúú, miaúúúú – egy csütörtök délután váratlan fölnyivákolt a mobilom, az ismerős csengőhangra Kicun is felkapta a fejét, mintha sejtené, a vonal túlfelén földijei várakoznak a hívás fogadására.
– Tíz perc múlva itt vagyunk! – jelezte tört magyarsággal az idegen nő, a hangja egyszerre csilingelt és mosolygott, csak ha mögé képzeltem törődött arcát, szontyolodtam el néhány pillanatra. Addig próbáljam megfogni és be kéne tenni a macskatartóba, amit legutóbb küldtek a füstös képű tolmáccsal. Az állat ezúttal nem nagyon tiltakozott, a hordóeszköz közepére helyezett finomság kiváló csaléteknek bizonyult, eszébe sem jutott, hogy tőrbe csalnám, csak az ajtó kattanása után eszmélt fel szájában a félig rágott jutalomfalattal, hogy ismét kelepcébe került.
Hatalmas, kerek, sárga szemeit rám villantva óriásit fújt a levegőbe, majd mancsaival kaparni kezdte a bejáratot és fejét is nekifeszítve kis híján fölfeszítette a műanyag kalicka ajtaját. Az a tíz perc fölért az örökkévalósággal, mint amikor a pékségben öten állnak előtted és végig attól rettegsz, hogy mindenki azt az egy nyavalyás sajtos kiflit akarja megkaparintani, amit belépéskor kinéztél magadnak. Aztán mégiscsak elfogyott a percek végtelen sora, és a kerítés mögött feltűnt a rég nem látott kis család a füstös képű tolmács kíséretében.
– Megvan? – csillant föl az idegen nő arcán egy törtmosoly, bólintottam, és akkor egész tekintete ragyogni kezdett. – Visszamegyünk! – jelentette ki katonásan, mintha nemcsak engem, magát is szeretné meggyőzni döntésük helyességéről. – Hova? – kérdeztem, minden eshetőségre felkészülve, válasza mégis hideg zuhanyként hatott, vagy inkább úgy álltam ott előttük megtámasztva a kerítésléceket, mint akit leforráztak. – Ukrajnába! – De hát ott háború van! – tört fel belőlem egy artikulálatlan üvöltés. – Nem baj! – mondta a nő.
Később a füstös képű is beszállt a társalgásba, a fiú csinált valamit, és baj van, muszáj menniük. Csak most emeltem rá a tekintetem. Jól megtermett, szép szál legény volt, kissé testes, kese hajú, csak arcvonásainak zordsága árulkodott természetéről, akkor sem lágyult meg, amikor a házi kedvencre nézett, aki nélkül – ahogy most már mozdulataival is magyarázta a tolmács, mintha hangjának erejét maga sem találná elég meggyőzőnek – nem tudtak volna elindulni. Gyerekkorában kapta és nagyon szereti – magyarázta, mire az idegen nő is heves bólogatásba kezdett. Kikísértem őket a kocsihoz, az állathordót a csomagtartóba tették, Kicun bosszúból rám sem nézett, a morgást is abbahagyta, mint aki belefáradt, felismerte, hogy néhány hónapos szabadságának örökre búcsút inthet. A motor felbőgött, a kipufogó halvány füstcsíkot eregetett a levegőbe. Szándékosan nem akartam a frontvonalra vagy a géppuskagőzre asszociálni róla, inkább gomolyfelhőnek képzeltem, mely ahelyett, hogy szétszakadna, lassan égnyivé dagad, hogy ameddig csak lehet, elfátyolozza tudatom elől a későbbiekben rájuk, ránk leselkedő összes borzalmat.
