Béres Attila nem először rendezte meg a Chicago című musicalt. Úgy érzi, még mindig van vele dolga. Persze a körülmények sem mellékesek, hiszen a szegedi Dóm téren – ahol már szintén dolgozott korábban – színre vinni mégis komoly feladat.
Nagyszerű a produkció kiállítása. Kálmán Eszter egy hatalmas panelvilágot teremtett a Dóm elé és a kettő együtt bizony hatásos ellenpont. A börtön jeleneteknél befordulnak a rácsok. Sőt a zenekar is – Silló István karmester vezetésével – rácsok közé zárva működik a színpad hátsó traktusában. A dirigens egy alkalommal lép ki a rácsok mögül, amikor egy papírt ad át az Amos Hartot alakító Mészáros Máténak. Ha már a színpadon van a zenekar több mint három órán át, akkor jobb lett volna, ha dramaturgilag több szerepet kapnak a játékban. Egyébként a hatalmas térben is élvezhető a hangzás.
Papp Janó ruhái egészen elképesztőek. Minden figura jelmeze telitalálat, különösen a Konferansziét játszó Lakatos Márk női ruhái hatnak óriási felkiáltójelként a Dóm tér előtt. Nagyszerű Barta Dóra koreográfiája, a táncosok megjelenése többször költészetté nemesül, máskor pedig rendkívül hatásos karikatúraszerű tablóvá változik.
A szarkazmus az egész előadás fontos eleme. Béres Attila nem csak rendezőként, hanem dramaturgként is szerepel a színlapon. Így maga gondoskodott arról, hogy aktuális beszólások, utalások is sorjázzanak a produkcióban. Keserűen nevetünk például azon, hogy amikor Billy Flynn ügyvéd (Nagy Ervin) be szeretne jutni a védenceihez, egyre jobban bele kell nyúlnia a pénztárcájába. Miden alkalommal fel is kiált: infláció! Az egyáltalán nem szimpatikus Fred Casely (Rózsa Krisztián) ez esetben épp gázszerelő, de elhangzik itt kata, vármegye, nyunyóka, megszorítások, sok minden. (Még az előadás közben vetített reklámok sem igaziak, hanem szójátékokkal teli fricskák.) Ezek az utalások azonban nem többek, mint felütések.
Összességében azonban a színpadi eszközök legalább annyira brutálisak, élesek, mint az a világ, amelyről a történet mesél. A bűn itt mindennapi, sőt a sztárság elengedhetetlen kelléke. Az más kérdés, hogy ez a sztárság meddig tart. El is hangzik, hogy „mindenkinek jár öt perc revü”. A kissé elnyújtott előadás a médiának is tükröt tart, amely sodródó marionettként, megvehető statiszta szerepben követi az eseményeket.
Roxie Hart (Czakó Julianna) a panelből szeretne híres lenni, be is vállal ezért mindent. Nem foglalkozik erkölcsökkel, kontrollal, túlélni akar és előre jutni. A börtönviselt sztársága sem jelent feloldozást. Czakó Julianna mindezt óriási energiával, a dalokat pontosan és erőteljesen előadva jeleníti meg, hozzátéve az alak önmagát kompenzáló nyers közönségességét. Velma Kelly (Ónodi Eszter) is próbál talpon maradni, ragaszkodni a börtönben szerzett előjogaihoz, csakhogy azok annyira múlékonyak – mint általában a mai viszonyaink –, hogy mire elkezdjük élvezni, már a semmibe hullnak.
Nagy Ervin ügyvédje talán az egyetlen nyertese ennek a történetnek, hiszen mindig lesz olyan, akit védeni kell, még akkor is, ha a történetek és a hősök is napról napra radikalizálódnak. Mészáros Máté férje egy szimpatikus lúzer, aki arra szerződött, hogy őt mindig megvezessék. Ez is ismerős, és ma már tényleg nincs átjárás győztesek és vesztesek között. Janza Kata Muterje kelően hajlékony rendteremtő. Lakatos Márk konferansziéja folyamatosan a szemünkbe vágja, hol is tartunk ma az elfogadást illetően. Amikor a végén pedig arról beszélnek, hogy egy szabad országban lehet ezt az egészet elmondani, akkor válik az este igazán abszurddá.
Az utolsó képben a rendező védjegyeként mindenki elvágódik, itt történetesen egymást lövik le a szereplők. A rituálé sodró körtánc jellege szembesít bennünket a mindennapjainkkal. Hogy aztán a tapsrendben már mindenki úgy tegyen, mintha itt minden a legnagyobb rendben volna.
Kander-Ebb-Fosse: Chicago. Rendező: Béres Attila. Szegedi Szabadtéri Játékok
