Nincs itt ok ünnepre, legfeljebb halotti torra. Az eltelt évtizedben negatív előjelű államalapítás zajlott le: amit az elődök felépítettek és sok pogány szorításában megtartottak, azt éppen feléli a kollégiumi brancsból lett megélhetési politikai vállalkozók sleppje. Szent István forogna a sírjában, már ha volna sírja, és csontjaival nem a Magyarságkutató Intézet kóklerei játszanának éppen lego-kirakósdit. Pont, ahogy főnökük az országgal teszi.
Gyors felsorolás: az oktatás, ezzel együtt a következő nemzedék jövője immáron romokban. A magyar nép megosztottabb, mint valaha. A „magyar” és a „nemzet” szót kisajátította egy mindenki másra folyamatosan acsarkodó szekta, amely csak saját érdekével törődik, így rohammenetben él fel szinte mindent, amihez hozzáfér. Az ország természeti környezetét, vizeket, erdőket, a kádári évtizedek kitermelte viszonylagos társadalmi egyenlőséget, az EU-tól ideöntött irtózatos pénzeket. Az országból több fiatal ment el, mint a XX. század kataklizmái során összesen, az itthon maradottak meg úgy hullanak, mintha most is háború lenne.
A forintnál csak a valóság inflálódik gyorsabban: miközben sokasodnak a sürgető, reformra váró sorskérdések, az ország a vesztes orosz terrorállam utolsó csatlósaként kisodródóban van Európából, a vezér és sleppje pedig szimbolikus háborúit vívja holmi transzgenderizmus meg a „globalista magánhatalmak” ellen. Magyarország folyamatosan épül le, foszladozik, a nép húsát egyre nagyobb cafatokban sodorja le magáról a középen egyre nagyobb fordulatszámon pörgő, minden levegőt magába szívó hatalomgép.
Annak árnyékában pedig nyílnak az oxigénhiányos rothadás színes kalocsai virágai, a burjánzó tóthgabizmus, a nemzetieskedő középszer, ahol politikai kegyencek hányják a keresztet rolexes kézzel, játszanak jelmezes ispánosdit meg fasiszta erőpolitikusosdit, és arról delirálnak, hogy a miénk a „régió legjelentősebb katonai ereje”. Elég egy NATO statisztikát kinyitni, hogy lássuk: ebből véreim, nem kalandozás nem lesz, hanem újabb Trianon.