egészségügy;kórházak;alapellátás;ellátórendszer;

2022-08-23 06:00:00

„Nincs hová hátrálni, a betegek érdeksérelme nélkül már nem lehet intézményt vagy kisebb ellátóhelyet bezárni”

Nincsenek már tartalékok a kórházbezárásban; a betegek érdeksérelme nélkül nem lehet intézményt vagy kisebb ellátóhelyet megszüntetni – állítja lapunknak Dózsa Csaba egészségügyi közgazdász.

Évtizedek óta a struktúraváltás az egészségpolitika varázsszava és sokan a közeljövőre is ezt tartják szükségesnek az ágazat konszolidálásához. Dózsa Csaba egészségügyi közgazdász szerint ez, ha nem is fejlesztette az ellátórendszert, de segítette, hogy az évről évre csökkentett finanszírozásból valamilyen szinten kijöjjenek a kórházak.

Az újabb szerkezetátalakítás már nem célozhatja a további forráskivonást.

Dózsa Csaba szerint az ellátórendszer szükséges zsugorítása az elmúlt 15-20 évben lezajlott. A korábbi 150 aktív ellátó kórházból mostanra 78-80 maradt. Ez az óriási szerkezetátalakítás – szerinte – a rendszert hatékonyabbá tette, és mindez arra is elég volt, hogy az évről-évre csökkenő reálértékű finanszírozás mellett túléljen a közellátás. Ha ez a folyamat nem zajlik le, akkor most nem évi 60-70 milliárdos kórházi adósságrendezésre lenne szükség, hanem több száz milliárdosra.

Arról, hogy a betegek mennyit nyertek vagy vesztettek az ellátások koncentrációjával, igen kevés elemzés áll rendelkezésre.

A 90-es évek elején még közel 100 ezer kórházi ágy működött, mely több körben a következő évtized elejére 80 ezerre csökkent. Ezt követően önként nem voltak hajlandóak jelentősebb kapacitáscsökkentésre a kórházak és korábbi tulajdonosaik, az önkormányzatok. Bezárásra vagy átfogó profilváltásra csak „szórványosan” került sor: 2002 elején szűnt meg a csepeli kórház, és a Szobi utcai Mentőkórház, a nagykőrösi kórházat pedig rehabilitációs szakellátóvá alakították át.

Vidéken elkezdődtek az összevonások: gyermek- és a honvédkórházakat integráltak nagyobb intézményekbe Győrben, Pécsen, Szegeden, ám ezek ütemével és mértékével nem volt elégedett az egészségpolitika. Kökény Mihály egészségügyi minisztersége idején megyei szintű kapacitáscsökkentést rendelt el, Mikola István pedig befagyasztotta a kapacitásokat. Mire jött Molnár Lajos, addigra már 20 ezer ággyal használt kevesebbet az ágazat, ő pedig 2007-ben 16 ezer aktív ágy megszüntetését rendelte el. Ez utóbbiakból hétezret átminősítettek krónikus és rehabilitációs férőhellyé. Dózsa Csaba emlékeztetett arra, hogy Molnár Lajos minisztersége idején lezajló szerkezetváltás arra volt elég, hogy a 100 milliárddal csökkentett finanszírozásból is kijöjjenek a kórházak.

A második Fidesz-kormány egészségügyért felelős államtitkára, Szócska Miklós további 2200 aktív ágy leépítését kezdeményezte. S több mint egy tucat kisebb kórház – így például a csornai, a kapuvári, a kisbéri, a móri, a zirci, a celldömölki, a sárvári, a körmendi, a marcali, a nagyatádi, a szigetvári, a pásztói, a szikszói – úgynevezett struktúraváltó intézményként folytathatta működését főként krónikus, ápolási és rehabilitációs profilokkal. Többségük esetében megújított járóbeteg szakrendelőkkel és szépen kialakított egynapos sebészeti ellátási egységgel. Közülük többekben is sikeres volt ez a váltás, mert azóta is, ha nem is nagy lábon élnek, de kiegyensúlyozottan, adósságmentesen tudnak gazdálkodni – mondja Dózsa Csaba.

Mostanra a nagyobb városokban, így Pécsen, Szegeden, Debrecenben, Miskolcon és javarészt a fővárosban is lezajlott a fekvőbeteg szakellátás koncentrációja. A 2000-es évek elején ezekben a városokban négy-öt kisebb-nagyobb kórház is működött, most általában egy nagy összevont intézmény maradt, ugyan több telephelyen, de időközben ezek száma is jelentősen csökkent. A gyakorlatban óriási szerkezetátalakítás zajlott.

Dózsa Csaba – úgy mondta – ha mindezt egy fogyókúrához hasonlítaná,

Példaként említette Bács-Kiskun megyét, amely földrajzilag három nagy részre tagolódik: Kecskemét, Baja, és Kiskunhalas vonzáskörzetére. Ha ebben a megyében mindenkinek csak a kecskeméti centrumkórházban biztosítanák a fekvőbeteg szakellátást, akkor az ott élők jelentős részének már 80-150 kilométeres távolságot kellene megtennie. Ez megoldhatatlan lenne sok ember számára, különösen, ha például valakinek rendszeres kúraszerű (onkológiai, mozgásszervi) ellátásra van szüksége, vagy műtét utáni kontrollokra kell visszajárnia. Más két-három pólusú megyékben sem maradhat csak egy darab aktív kórházi ellátóhely (például Zala, Heves, Nógrád, Fejér, Győr-Moson-Sopron megyében).

Aktuálisan struktúraváltásról leginkább az egészségügyi alapellátás területén lehet beszélni. Ennek lényege a hagyományosan egy orvos-asszisztens páron alapuló háziorvosi ellátás praxisközösségekké szervezése és azokban számos többletszolgáltatás kialakítása.

Nyolc kutatótársával – Szeberin Zoltánnal, Sótonyi Péterrel, Nemes Balázzsal, Tóth-Vajna Zsomborral, Kövi Ritával, Fadgyas-Freyler Petrával, Korponai Gyulával, Herczeg Adrienn-nel 2020-ban – publikált, az amputált betegek ellátását vizsgáló tanulmányban egyértelműen igazolódott, hogy annak az érbetegnek, aki távolabb lakik az intézménytől, kisebb az esélye a lába megtartására és rövidebb az amputáció utáni túlélése is.

A megyei jogú városok közelében élő tízezer lakosra mintegy 5 amputáció jut, míg szegényebb lehetőséggel bíró, a megye székhelytől távolabbi járásokban már 6. Minél távolabb és hátrányosabb helyzetben él valaki, mert nincs autója, okostelefonja, annál rosszabbak a gyógyulási, túlélési esélyei a jól karbantartható krónikus betegségeknél is.

A jelen helyzetben Dózsa Csaba szerint struktúraváltás helyett inkább modernizációról kellene beszélni a szakellátások területén. A hozzáférésnek ma az egyik legnagyobb gátja az orvos-, és szakdolgozóhiány, valamint a protokollokra alapuló és ellenőrzött betegutak hiánya. Ma a leghatékonyabb szerkezetátalakító lépés a telemedicina fejlesztése, a digitalizált és távoli kommunikációra képes orvostechnikai és gyógyászati segédeszközök széles körű alkalmazása, valamint a mesterséges intelligencia elterjesztése a diagnosztikában és az orvosi döntéshozatalban. Ezekkel például nagyon jelentős hatékonysági és minőségi tartalékok tárhatók fel a krónikus betegek rehabilitációjában és gondozásában – fogalmazott az egészségügyi közgazdász.